Lehet ártani a szembesítéssel?

Elég érdekes családmodellben nőttem fel, és minél idősebb vagyok annál elviselhetetlenebb ez az életforma számomra.

Tudom, hogy felnőttkorúként minél előbb dobbantani kéne, de sokszor gondolok rá, hogy sokat könnyítene a lelkemen, ha nem csak elszakadnánk egymástól, hanem megbeszélnénk, első sorban kimondanánk olyan dolgokat, amit soha senki nem mondott/nem mondhatott ki.

Szerintetek ha van egy berögzült életforma, aminek ordító hibáit csak hallgatással és fogadott vaksággal lehet palástolni, ott óriási pusztítást végeznék, ha szeretnék az illetőkkel beszélni róla?

Eddigi finom próbálkozásaim során mondjuk elég egyértelmű volt, hogy úgy csinálnak mintha nem hallanák meg..

Remélem járt már valaki hasonló cipőben és tud valami tapasztalattal, jó tanáccsal szolgálni. Köszönöm!