Bunkó vagyok, amiért kihúzom magam az összejövetelek alól?

Előljáróban annyit, hogy több anyagcsere betegségem is van fiatal korom ellenére, így diétára és gyógyszerre szorulok. A helyi éttermek többsége nem kínál megfelelő étkezési opciókat, rendszeresen megfájdul a hasam, hazudnak az ételek tartalmáról...stb. Emiatt már nem nagyon járok étterembe, csak utazásaim alatt, többnyire külföldön, jobb helyekre.

A családban viszont nagy hepp, hogy közös kajálásokat tartsanak évente többször. Főleg anyósom kezdett rá nagyon az utóbbi években. Én többször kihúztam magam alóla, de még mindig nem érti meg, hogy nem fogok lepukkant helyekre eljárni velük, ami után fájdalmaim és egyéb tüneteim lesznek. Mellékesen jegyzem meg, hogy amúgy sincs jó kapcsolatom a családdal (egyikünkével sem), szóval a társaságuk sem érdekel.

Anyósom emellett folyton a betegségeimmel piszkál, ami miatt már gondolkodom, hogy megszakítom a kapcsolatot velük.

Kezdődik úgy az egész, hogy anyósom étterembe akar menni. Majd rámkeni, hogy válasszak én éttermet, mert hát én vagyok a problémás egyedül a családban. Majd ha az étteremben vagyunk, éreztetik, hogy csak én különcködöm (sokszor a pincér is), pl volt hogy fél órával később kaptam meg az ételt, mint a többiek, akik addig simán megették előttem... Majd sógorom elejt lehetőleg pár bunkó beszólást, hogy ő nem nézegeti, mit eszik, meg hogy ő nem fog mindenféle mentes kajákat enni, mert annak nincs értelme, tesz rá. Jó neki, én nem tehetek rá.

A férjem viszont ezt rosszul viseli. Hazugságokkal próbálja leplezni a dolgot, hogy ne kelljen megmondani anyósomnak a véleményemet. Ő mehetne, lehet menne is, de nélkülem nem hajlandó. Én meg nem fogom tovább hagyni, hogy átlépjenek rajtam.

Szerintetek én vagyok a bunkó, mert ilyenkor kihúzom magam? Magamra kellene néha erőltetnem vagy a saját érdekem az első? És hogy kerüljem el, hogy már robbanjak, hogy folyton enni hívnak, miközben nem akarok?