Borostyán anyós? Mit csináljak vele? Jó ötlet a gyerekvállalás, vagy csak olaj a tűzre?
Anyósom nem tud elengedni minket.
Férjemmel 2 éve vagyunk házasok, 5 éve vagyunk együtt, anyósomékkal egy fedél alatt élünk.
Szeretnénk saját életet, és lassan saját családot, hiszen én már 30 éves vagyok.
Anyósom nem tudja elfogadni, hogy a fia felnőtt, még mindig "kisbabám"-nak hívja, gyerekként kezeli. Férjem a tőle telhető legjobban próbálja jelezni neki, hogy nem szükséges így viselkednie. De a falnak is beszélhetne.
Én szólni nem merek, csak magam ellen hívnám ki a sorsot, illetve anyósomat, akinek férjemen kívül még 3 fia van, s minddel így viselkedik. Férjem a legidősebb és legdrágább fiú számára.
Jó látni, hogy szeretik egymást, de lassan torokszorító és gyomorforgató érzésem kezd kialakulni. Mikor jeleztük, hogy házakat nézünk, és volt egy hely, ahová menni akartunk, anyósomnak egy hétig migrénje volt.
Most férjem egy új helyen dolgozik, és anyósom minden nap kimegy elé autóval, úgy hozza haza.
Rosszul esnek ezek a dolgok, hogy nem akarja, hogy önállósodjunk, saját családunk legyen, fáj neki, így nekem is fáj, hogy így érez.
Tehetetlennek érzem magam.
Mikor jeleztem, hogy mi is szeretnénk már családot, mert az én koromban neki már 4 gyereke volt, csak annyit mondott, hogy nekem máshogy alakult az életem. Mintha tagadná az idő múlását. Szobája falán ott van a 4 fiú képe, és bár én is már a család tagja vagyok, férjemről és rólam nem közös kép van.
Anyósom mindenbe beleszól, és nem merek visszaszólni, nem akarok összeveszni, elveszíteni a férjem. A szobánkat is ő akarta berendezni, ahogy külön a kis amerikai konyhánkat is. Mikor kész tervvel álltunk elé, hogyan szeretnénk. Akkor kicsit elszakadt nálam a cérna, és férjem végül szólt, hogy ne szóljanak bele ebbe. Azóta nem szóltak.
Férjemmel egyre többet vitázunk pár hete az anyós miatt. Ő nem akar előre szólni, mert azt mondja, úgy nem értené meg az anyja. Csak az adott feszült helyzetben egy jól irányzott jelzéssel érti csak meg, hogy eddig, ne tovább. De én már úgy érzem, torkig vagyok. Tudom, hogy meg kell nyugodnom, a házasságunk érdekében. Nagyon szeretem őt, mindent feladnék érte.
Családot szeretnénk, pár hónapon belül gyerekvállaláson gondolkodunk. Anyósomék házában azonban ez nem lenne kivitelezhető, mert nincs annyi szobánk. Első körben apámhoz költöznénk, aki egyedül él, egy három szobás lakásban. A költözést nem tudjuk előbb megtenni, a "családi béke érdekében". Jó érvek kellenek, hogy el tudjunk költözni, hogy ez "elfogadható legyen". Ha pedig gyereket vállalunk, az egy jó érv.
Attól is félek, hogy anyósom irányítani akar majd, hogy hogyan neveljem a gyerekem, mert neki 4 van. Erőtlennek érzem magam ehhez.
Úgy érzem, nem akarják, hogy önállósodjunk, függőségben akarnak tartani minket. Főleg anyósom, és az ő szülei. Mindent szeretnek kontroll alatt tartani.
Sógorom vidékre költözött, kollégiumban lakik mert egyetemre jár. Anyósom dúl-fúl, borzalmas kedve van emiatt. Mikor egyszer kicsúszott a számon, hogy nem is baj, mert sógorom legalább önállósodik kicsit, nekem is jót tett, mikor 5 évig kollégista voltam, rávágta dühösen, szikrázó szemekkel, hogy "Ne önállósodjon!". Mindezt egy nagykorú férfire. S mindez az összes többi sógoromra is igaz. Engem legutóbb "viccből" házisárkánynak hívott. Mikor mondtam, hogy ez nekem bántó volt, hitetlenkedve kérdezte, hogy "ezzel is megbántottalak?", ezzel éreztetve, hogy túl érzékeny vagyok. Mikor vicces, de én meg őt látom túl érzékenynek. Szeretnék jó kapcsolatban lenni, de úgy érzem, nem tudok határt szabni ebben a helyzetben, és nem vagyok biztos benne, hogy tovább kéne bonyolítani a dolgokat a gyerekvállalással. Viszont ha saját családot nem vállalunk, anyósomék házában maradunk, gyerekszerepben. Én meg ha még éveket várunk, addig kiöregszem abból, hogy anya lehessek. Anyósomat pedig látszólag ez nem izgatja, csak a fiai számítanak. Férjével, apósommal a kapcsolata nem túl meleg és közeli, inkább a gyerekeibe kapaszkodik. Mi férjemmel szeretjük egymást, sokat beszélgetünk, megöleljük egymást, figyelünk egymásra. Ő kitalálta, hogy társfüggőek vagyunk. Ez is nagyon fájt tőle.
válasza:Önámítás, ja.
Mint amikor azt mondja valaki magának, hú, sportolni kéne. Na majd holnap. Másnap meg arra gondol, hogy majd a hétvégén, mert akkor több a szabadidő, hétvégén, meg bízhatja magát, hogy na, majd ha kijön a jóidő.
Legyél karakánabb, mert amíg a te oldaladról nem érez nyomást, addig kényelmes lesz neki halogatni.
válasza:Kérdező, ebből az iszonyatos szarból, amiben vagy, egyetlen dolog tudna kivezetni (persze a kötelező pszichológus mellett - amúgy mire gondoltál, hogy "komolyabb", milyen komolyabb?) - az, hogy csapot-papot itthagysz és elválsz, és jó messzire költözöl! Ebben a förtelmes, totálisan beteg családban neked boldogság soha az életben nem jut! A 79-es véleménnyel ellentétben a díszpintyet se vidd - ő is a műsor része.
Nagyon vigyázz: véletlenül se ess teherbe, ha pedig mégis megtörténik, ez az az eset, amikor semmiképp nem szabad megtartani! Bűnt követnél el egy jobb sorsra érdemes élet ellen!
Összefoglalom az életedet: A bántalmazó anyádtól belemenekültél egy bántalmazó kapcsolatba és majdnem benne is ragadtál, mert képtelen voltál kilépni a már megszokott trutyiból, majd annak ellentételezéseként onnan belemenekültél egy pont ellentétes nyámnyila, a szükséges mértékű tartással sem rendelkező lényhez (ez nem férfi!), aki mögött viszont ott van a bántalmazó anyja. Ismétlem, és már a 77., 79-es is elmondta: ez a család klinikai patológiás eset! Nem szabad bennemaradnod! Nem tudsz semmilyen harcot megvívni, amíg ott vagy, és az ő kályhájuknál melegedsz, az ő vizükkel fürdesz.
Tele van az internet pszichológusokkal! (Persze minimum 10-12 ezres áron.) Beírod a keresőbe a településed, régiód nevét és azt, hogy pszichológus, és már ki is jön több találat. Van pszichológuskereső nevű oldal is. A jelenlegi nonszensz életviteled bőven elég indok, mi kéne még több? De jobb lenne, ha elköltöznél és már a régiód is megváltozna: keress új munkát és egy akármilyen albérletet máshol. A semminél az apukádhoz költözés is jobb, de nem az igazi: ott is gyerek maradnál.
Az a baj, hogy neked még egy épeszű barátnőd sincs, aki szó szerint helyrepofozna és józan cselekvésre bírna! Ebből a családból menekülnöd kell! Egyelőre az önálló élet felé, hogy majd stabilabban lépjél egy új kapcsolatba, ne pedig oda is belemenekülj, mert áhítod a szeretetet, csak épp rosszul választasz.
válasza: válasza:Meg tedd fel magadnak a kérdést, te mit mondanál egy barátodnak, aki ezzel a kérdéssel fordul hozzá?
Természetesnek tartanád, hogy ő és a párja alkalmazkodjon a banyához, vagy inkább azt, hogy a banya alkalmazkodjon ahhoz, bármilyen nehéz, hogy a fiatalok kirepüljenek?
Mit gondolnál, a barátod mit érdemel? Hogy tűrjön, nehogy feszültség legyen? Néha könnyebb átlátni a helyzetet, ha kívülről nézed. Csinálj ilyen ki elme játékokat. Mit mondnák egy anyós k, aki erről panaszkodna, mit mondanál egy férfi barátodnak?
Azt is képzeld el, hogy eleged van, odaállsz anyós elé, mit mondanál?
Szedd össze. De úgy, hogy nem magyarázkodhatsz, nem szépíthetsz, csakis a nyers, őszinte érzéseidet és gondolataidat mondhatod ki. Persze csak fejben. Magaddal kommunikálj többet erről.
Szorítok.
Tudom, hogy nehéz. De látnod kell, hogy ez is a bántalmazás egy formája. A te szereped, pedig nem változott az évek alatt. Áldozat szerepet töltesz be mindenhol, és az a helyzet, hogy ezt te választod. Tényleg azt gondolod, hogy ezt megérdemled?
Amíg azt érzed, hogy tehetetlen vagy, igazából azért van, mert áldozatként tekintesz magadra. Nem akarsz felelősséget vállalni a tetteidért, ezért nem teszel semmit.
Nem bántásból írom, ezzel szembesültem én is az elmúlt egy évben.
Panaszkodtam, és azt mondogattam, tehetetlen vagyok. Amíg anyámtól nem kaptam egy fejmosást, hogy ezt a Szerepet én vállalom. Amint tudatára ébredek, hogy aktív szereplő vagyok, és vállalom, hogy ha kiállok magamért, arra negatív reakciót is kaphatok, máris rájövök, hogy a tehetetlenség csak egy kifogás ami mögé bújhatok, amivel áldozat szerepben tetszeleghetek. Önámítás ez is.
Jól tetted, hogy annak idején időt és teret hagytál a férjednek, hogy ő rendezze. De nem háríthatod örökké rá. Mert ezt a helyzetet mostmár csak magadnak köszönheted.
Úgy döntöttél, hogy hagyod nekik, hogy ezt tegyék veled, önként állsz az egész helyzetben. Ha ezt megérted és lejátszod azokat a bizonyos szitiációkat a fejedben, rájössz, hogy messze nem vagy tehetetlen.
Sok sikert:)
Őszintén.
válasza: válasza: válasza:A probléma nem "megoldódik valahogy", hanem meg kell oldani. Neked. A felnőtt felelősséget tud vállalni a döntéseiért, nem hasznàl életeket arra, hogy azok érvek legyenek elköltözni. Jesszus...pakolsz, elmész, vissza se nézel.
"Aztán megismertem a mostani férjem, akiben árnyéka sincs az agressziónak, és ezt nagyon becsülöm benne. "
Épp kikerültél egy bántalmazó kapcsolatból, hogy átcsússz egy másikba, ahol nem a párod, hanem anyós bánt. Most meddig akarod ezt eltűrni?
Inkább ezer év albérletben, mint egy nap egy ilyen mérgező akolban. Nem kell mindenáron házat venni, pláne, hogy nem is ismered igazán a férjed, hiszen sosem éltetek kettesben, nem tudod, milyen férfi és jó társad -e az életben egyáltalán. Mire fel köteleződnél el mellette örökre -gyerekkel, házzal? Egyelőre annyit látsz belőle, hogy egy felelősségvállalásra képtelen, megalkuvó gyerek. Ahogy te is. Mert ezt tanították meg neked, ezt a mintát láttad. Lépj ki ebből, egy életed van!
válasza:"Aztán megismertem a mostani férjem, akiben árnyéka sincs az agressziónak"
Igen, erre én is akartam már reagálni. Azért ez csak nem olyan egyedi vonás, a legtöbbünk hozza ezt, úgy, hogy nem vagyunk mellette ilyen papucsok. Sajnos sok a bántalmazó kapcsolat, de a nem bántalmazó sokkal több, legalábbis remélem.
Mindenkinek köszönöm a válaszokat. Van, ami igaz belőle, de van, amit a körülmények ismerete hiányában nem tudtok.
Anyósom nem rosszindulatú és nem szándékosan bánt. Csupán meggyőződése, hogy nagyon "szeretnie" kell minket, amíg meg nem fojt.
Férjem ismeri az anyját egy ideje. Próbált leválni róla, de még
kétségbeesettebbé vált az anyja és 10 körömmel kapaszkodik belé. Ha ellenállással reagál, akkor ez rosszabb lesz.
Az egyetlen lehetőségünk az, hogy most felelősséget vállalunk az érzéseinkért és tetteinkért, és nem anyósomra vagyunk tekintettel, hanem a házasságunkra. Tehát elmegyünk, és nem családosodunk le náluk. Amikor pedig elmentünk, akkor meghúzzuk a határokat, és konfrontálódunk.
A babavárót fel tudjuk venni, beszéltünk apámmal, neki vennénk belőle egy szoba-konyhás lakást, mi pedig megyünk a nagyobba.
Apósomnak ma mindent elmondunk, és én felvállalom hogy mit érzek az ő házukban, illetve hogy ez árt nekünk és szenvedünk tőle, emiatt elmegyünk.
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!