Gonosz vagyok, amiért félek átmenetileg anyósomékkal összeköltözni?
Hamarosan kisbabát szeretnénk, viszont ehhez el kellene költöznünk. A párommal külön kasszán vagyunk, nem is akarna közösködni soha senkivel. Egyedül akar házat venni, a szülei segítségével (jelenleg a férjemmel kettesben abban a lakásban lakunk, amit a szülei vettek a páromnak és a tesójának). (Mondtam, hogy ha kell felveszek hitelt, mert nem engedhetnék meg magamnak egy fél házat sem, de nem akarna úgysem közösködni velem.)
Az anyósomék is szeretnének elköltözni, azt mondták hozzánk minél közelebb, hogy majd ha idősebbek lesznek tudjunk nekik segíteni és ők is sokat unokázhassanak. (Én ettől az egész helyzettől tartok sajnos kicsit.) A férjemnek van egy nővére is, aki szeretné, hogy az ő környékükre költözzenek a szüleik, de ők inkább a mi környékünkön szeretnének élni.
Hogy még a párom gyűjtögethessen pénzt azt találták ki a szüleivel (a közös ikerház elvetése után), hogy először vesznek ők nem messze a mostani lakhelyünktől egy házat, ahová mi a férjemmel odaköltözünk azonnal csak ketten, majd ha ők eladták vidéken (tőlünk 1,5 órányira) a jelenlegi házukat (azt mondták kb 1 évig úgysem akarnának elköltözni) ők is odaköltöznének, és pár hónapig lehet együtt laknánk, amíg a párom nem venne saját házat. (Ingatlanár csökkenésre várnak, ezért "centizik" ki a hónapokat.)
A férjem nagyon jó kapcsolatban van az anyukájával: naponta többször telefonálnak. Nekem is jó az anyósommal a kapcsolatom, többször kiálltunk egymás mellett a férjemmel szemben és nagyon sokszor segít minket (például küld a fősztjéből, mert tudja, hogy a suli és a munka mellett kb alig jut rá időm, de egyébként sosem kérek semmit és ha akarna is valamit adni és elfogadom és nehézkesen teszem). Mondtam a páromnak, hogy tartok ettől az összeköltözős dologtól, mert teljesen más az életritmusunk (az anyukája nem dolgozik és tényleg egész nap pörög, takarít, nyughatatlan, én sajnos kicsit rendetlen vagyok, tanulok és sulizok, kimerült vagyok sokszor, nehéz lenne együtt élnünk), de a legjobban attól tartanék, hogy, ha nekünk kisbabánk születne, akkor az anyósom abban a pillanatban átakarna hozzánk, pedig én csak 3-asban szeretnék lenni.
Erre a férjem teljesen kiborult, hogy én mennyire gonosz vagyok és hálátlan, mert a szülei mennyit segítettek eddig nekünk az életben (ez így is van, bár sosem kértem semmit és valójában nem is én fogadtam el), más nő örülne ennek, nézzek magamba, én utálom a szüleit stb... Kifordult magából... Az én szavam a szüleiével szemben semmit nem ér.
Neki finoman mondtam (mert minden szót visszamond az anyukájának), de egyébként rettegnék attól, hogy az anyósom (akit egyébként tényleg nagyon szeretek!) mindenbe bele szeretne szólni és állandóan velünk akarna lenni, mivel ő sajnos sokszor unatkozik, amíg a férje dolgozik és így legalább itt lennénk neki mi. Ha lenne gyerekünk akkor főleg (múltkor viccesen egymás után 3x-4x mondta, hogy csináljuk már úgy, hogy fiú legyen az unokája, mert neki már van 1 lány unoka a lányától és kell 1 fiú is, mondtam neki, hogy nem fogok semmit befolyásolni és ilyen alapon a szüleim fordítottan kérhetnék, hogy kislány legyen, mert a mi családunkban csak fiúk vannak). Amikor az esküvőnket szerveztem, akkor dátumokat szeretett volna mondani és ragaszkodott ahhoz, hogy templomi is legyen. (Végül a templomit halasztottuk.) Félnék, hogy a minden nap nálunk lenne az unoka miatt és semmi szabad terünk nem lenne. Múltkor viccesen megjegyezte, hogyha vesznek házat és még hivatalosan nem is költöznek bele, csak mi, akkor feljön néha hozzánk 1-1 hétre.
Gonosz vagyok azért, mert félnék összeköltözni velük? És attól is, hogy közelköltözzünk egymáshoz.
Lehet csak túlságosan megszoktam, hogy 6 éve távol élünk a családunktól és túlságosan élvezem?
Igyekszem röviden összefoglalni:
Lehet itt az a gond, hogy túlságosan belementem a részletekbe. Amit a kérdésben és a kommentekben írtam az mind így is van. A kérdésben írtam, hogy jó a viszonyunk az anyósommal, csak félek egy még ki nem alakult helyzettől, a férjem meg túlreagálta, amikor ezt mondtam neki. Ennyi a lényeg, emiatt meg belémjött a lelkiismeretfurdalás, hogy most akkor én vagyok-e a hálátlan, amiért tartok ettől a helyzettől. Röviden ennyi, csak sokan túlgondolták.
Kedves Savlekotő! Téged jó nagy csapások érhettek az életben, amitöl ennyire megkeseredtél. A "fáj az igazság"-os mondatodra visszatérve.. Te most tényleg azt hiszed, hogy szétoltasz? Ez most komoly? Te büszke vagy magadra az írt kommenteid miatt? Volt ami kicsit fájt amúgy, bevallom nem is egy komment, DE AZOKAT NEM TE ÍRTAD!!! Téged egyszer valaki anyagilag jól lehúzhatott vagy éppen onnan jön a hímsoviniszta életundorod, hogy nincs miről lehúzni, nem tudom, de vicc, hogy még mindig itt tartasz. Te tényleg azt hiszed így ismersz engem pár sorból? Pff. Szánalmas vagy (lehet mondani, hogy én vagyok az a kérdésem miatt, de legalább nem támadok ennyire gusztustalan módon idegen embereket). Ha olyan pénzéhes lennék, akkor miért nem fogadtam el szinte semmit a férjemtöl majdnem 10 év alatt? (A rezsi nem fizetést és 1-2 dolgot igen, de még egy 5 ezer forintos dolognak is odaadom neki a felét magamtól, erőltetve). Ha annyira pénzéhes lennék, akkor kb annyira fennakadtam volna a házassági szerződésen, hogy alá sem akartam volna írni. Te hol élsz amúgy? (Átvitt értelemben.) De tényleg, mert úgy látom a lényeg valahogy nagyon nem jön át és nem is akarod, hogy átjöjjön, mert neked rohadtul mindegy, csak szidni tudj valakit...
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!