Gonosz vagyok, amiért félek átmenetileg anyósomékkal összeköltözni?

Hamarosan kisbabát szeretnénk, viszont ehhez el kellene költöznünk. A párommal külön kasszán vagyunk, nem is akarna közösködni soha senkivel. Egyedül akar házat venni, a szülei segítségével (jelenleg a férjemmel kettesben abban a lakásban lakunk, amit a szülei vettek a páromnak és a tesójának). (Mondtam, hogy ha kell felveszek hitelt, mert nem engedhetnék meg magamnak egy fél házat sem, de nem akarna úgysem közösködni velem.)

Az anyósomék is szeretnének elköltözni, azt mondták hozzánk minél közelebb, hogy majd ha idősebbek lesznek tudjunk nekik segíteni és ők is sokat unokázhassanak. (Én ettől az egész helyzettől tartok sajnos kicsit.) A férjemnek van egy nővére is, aki szeretné, hogy az ő környékükre költözzenek a szüleik, de ők inkább a mi környékünkön szeretnének élni.

Hogy még a párom gyűjtögethessen pénzt azt találták ki a szüleivel (a közös ikerház elvetése után), hogy először vesznek ők nem messze a mostani lakhelyünktől egy házat, ahová mi a férjemmel odaköltözünk azonnal csak ketten, majd ha ők eladták vidéken (tőlünk 1,5 órányira) a jelenlegi házukat (azt mondták kb 1 évig úgysem akarnának elköltözni) ők is odaköltöznének, és pár hónapig lehet együtt laknánk, amíg a párom nem venne saját házat. (Ingatlanár csökkenésre várnak, ezért "centizik" ki a hónapokat.)

A férjem nagyon jó kapcsolatban van az anyukájával: naponta többször telefonálnak. Nekem is jó az anyósommal a kapcsolatom, többször kiálltunk egymás mellett a férjemmel szemben és nagyon sokszor segít minket (például küld a fősztjéből, mert tudja, hogy a suli és a munka mellett kb alig jut rá időm, de egyébként sosem kérek semmit és ha akarna is valamit adni és elfogadom és nehézkesen teszem). Mondtam a páromnak, hogy tartok ettől az összeköltözős dologtól, mert teljesen más az életritmusunk (az anyukája nem dolgozik és tényleg egész nap pörög, takarít, nyughatatlan, én sajnos kicsit rendetlen vagyok, tanulok és sulizok, kimerült vagyok sokszor, nehéz lenne együtt élnünk), de a legjobban attól tartanék, hogy, ha nekünk kisbabánk születne, akkor az anyósom abban a pillanatban átakarna hozzánk, pedig én csak 3-asban szeretnék lenni.

Erre a férjem teljesen kiborult, hogy én mennyire gonosz vagyok és hálátlan, mert a szülei mennyit segítettek eddig nekünk az életben (ez így is van, bár sosem kértem semmit és valójában nem is én fogadtam el), más nő örülne ennek, nézzek magamba, én utálom a szüleit stb... Kifordult magából... Az én szavam a szüleiével szemben semmit nem ér.

Neki finoman mondtam (mert minden szót visszamond az anyukájának), de egyébként rettegnék attól, hogy az anyósom (akit egyébként tényleg nagyon szeretek!) mindenbe bele szeretne szólni és állandóan velünk akarna lenni, mivel ő sajnos sokszor unatkozik, amíg a férje dolgozik és így legalább itt lennénk neki mi. Ha lenne gyerekünk akkor főleg (múltkor viccesen egymás után 3x-4x mondta, hogy csináljuk már úgy, hogy fiú legyen az unokája, mert neki már van 1 lány unoka a lányától és kell 1 fiú is, mondtam neki, hogy nem fogok semmit befolyásolni és ilyen alapon a szüleim fordítottan kérhetnék, hogy kislány legyen, mert a mi családunkban csak fiúk vannak). Amikor az esküvőnket szerveztem, akkor dátumokat szeretett volna mondani és ragaszkodott ahhoz, hogy templomi is legyen. (Végül a templomit halasztottuk.) Félnék, hogy a minden nap nálunk lenne az unoka miatt és semmi szabad terünk nem lenne. Múltkor viccesen megjegyezte, hogyha vesznek házat és még hivatalosan nem is költöznek bele, csak mi, akkor feljön néha hozzánk 1-1 hétre.

Gonosz vagyok azért, mert félnék összeköltözni velük? És attól is, hogy közelköltözzünk egymáshoz.

Lehet csak túlságosan megszoktam, hogy 6 éve távol élünk a családunktól és túlságosan élvezem?

Igyekszem röviden összefoglalni: