Műtét utáni első kötéscsere mikor aktuális?

Biztosan hazaadják, mert 8 után már nincs ott senki, nincs ügyelet.

Viszont nem tudom mi lesz, most beszéltem megint a doktornővel, és mondta, hogy oxigént kap szegény. :(

És tényleg nagyobb a mája, meg a veséjével is van valami probléma. Ráadásul a szívével is. :(

Köszönök mindent.

Már nem lehet sajnos. Kb. öt perce telefonált a doktornő, hogy meghalt szegény. :(

Most itt bőgök megint. Hiába öreg volt meg beteges, hiába lehetett rá számítani, már a műtét is rizikós volt, de azt hittem, ha azt túlélte, akkor a legrosszabbon már túl van. Mondták, hogy két-három nap kritikus, de én nagyon reménykedtem.

Kimi kutyus eltávozott az örök vadászmezőkre. :(((

Köszönöm mindkettőtöknek, nagyon jól esik most. Sírós lesz megint, amit írok, de most úgy gondolom, le kell írnom.

Csak egy bő évet volt nálunk a kutyus, de nagyon megszerettük, annyira aranyos volt. Azelőtt meg nem is gondoltam volna, hogy nekem valaha is kutyám lesz, nemhogy ennyire a szívemhez nőjön.

Szóval most idő közben voltam a rendelőben, a rendes doktornővel sokat beszélgettünk. A laboreredmények szerint tényleg nagyon rossz állapotban volt a veséje és a mája is, nem értem, hogy-hogy nem voltak eddig tünetei. Meg véralvadási problémák is voltak.

Délután amikor légzési problémák léptek fel, csináltak neki egy "oxigénketrecet" (mert a maszktól elhúzódott), akkor nagyon szépen lélegzett, azt mondták. Aztán egyszercsak hirtelen már nem lélegzett, intubálták, és próbálták újraéleszteni, de nem sikerült sajnos. :(

Én nem szoktam halottakat megnézni, de őt most látni akartam. Pedig mondta a doktornő, hogy talán jobb lenne, ha úgy maradna meg, amikor boldog és vidám volt. De mondtam, hogy azokon a képeken kívül nekem már a mostaniak is a fejemben vannak, ahogy hétfő reggel elkezdett hányni, aztán hasmenése lett, és egyre rosszabb lett az állapota a nap folyamán, bágyadt volt, sokat aludt, nem evett, néha még inni se akart. Volt egyébként kint nálunk egy másik orvos még hétfőn, túlevésre gondoltunk, ill. mérgezés ellen adott injekciót, hátha az a baj. De aztán parvóra is gyanakodott, amikor meglátta, hogy ilyen piros, híg folyadék jött már szegény kutyiból. Másnap mentünk a klinikára, vérvétel, ultrahang, infúzió, röntgen... Aztán tegnap a műtét.

Most is olyan csendes kis kutyus volt a négy nap alatt, mint mindig, még csak nem is nyöszörgött egyszer sem.

Sok nehézségen ment ő át életében, mentett kutya volt. És kiskorában nyakon harapta egy pitbull. :(

Ennek ellenére nem félt a nagy kutyáktól, mindig oda akart menni mindenkihez ismerkedni.

Nem írok róla többet, soha nem lenne vége...

Szóval megnéztem most, és nem bánom, bár csak a fejét láttam. Csukva volt a szeme, mintha csak aludna.

Nem tudom, mennyi idő múlva fogok tudni megnyugodni. De elfelejteni őt sosem fogom.

Köszönöm, ha elolvastátok. :)

Köszönöm, hogy írtatok. :)

Tudom, hogy neki már nem fáj többet semmi. Nem érez, nem örül, nem szomorú, hiszen elment... Vagy ha mégis vannak örök vadászmezők vagy kutyamennyország, akkor ott van valahol, és boldogan labdázik meg szaladgál a többiekkel... Sajnos én az előbbire hajlok inkább, bár nagyon-nagyon jó lenne hinni az utóbbiban. :(

Szinte elviselhetetlen és felfoghatatlan ez a gondolat, hogy ennyi egy élet, akár kutyáé, akár emberé: volt, és már nincs. Ahogy egy régi Piramis-dalban van: "Vagyunk a hatalmas világon, s nyomunk sem marad egy napon." Szeretném hinni, hogy egy más formában ugyan, de az élet folytatódik, hogy találkozhatunk még az elvesztett szeretteinkkel.

Sok családtagom nem él már, és tudom, hogy a fájdalom enyhül idővel, és egyre ritkábban hasít belénk. De állatot én még ennyire nem szerettem, mint ezt a kiskutyát, szó szerint úgy érzem, ahogy írtad, hogy a szívem szakad meg.

Eszembe jutott már nekem is egy "másik kutyus", de hát én eredetileg ezt sem akartam, csak így alakult. Meg ha mégis lenne másik, ugyanúgy megszeretném, és ugyanúgy szenvednék majd, ha elpusztulna, mint most. Ma reggel összetalálkoztam egy szomszéd kutyással, ő meg pont azt mondta, hogy most egy ideig ne legyen új kutya. Mondtam, hogy nem is lesz soha, mert nem nekem való, mert túlságosan megszeretem, túlságosan kötődöm hozzá.

Szóval nem tudom. Most úgy gondolom, hogy csak akkor lesz, ha esetleg megint úgy alakul, hogy rám marad, vagy menteni kell, vagy ilyesmi.

És igen, tudom, hogy nem lesz ugyanolyan, mint ő - Kimi kutyus már nem jöhet vissza, és semmi nem tudja pótolni őt. Azt is tudom, hogy ő nálunk volt a legboldogabb, igyekeztem olyan keveset egyedül hagyni, amennyit csak lehet, naponta legalább 3-szor vittem ki, de általában inkább többször, mert nagyon szeretett kint lenni; azelőtt csak napi kétszer vitték ki őt. Meg úgy általában is próbáltam figyelni az igényeire - de azért nem estem át a ló túloldalára, mint sokan, nem csókolgattam meg ilyesmi, szóval nem a kutya volt a főnök vagy a középpont. Tudom, hogy egy új kutyussal is hasonlóan bánnék, jó gazdája lennék, tényleg jobbá tenném az életét.

De most olyan érzés, mintha Kimivel együtt a lelkem egy része is meghalt volna. Hatalmas űrt hagyott maga után: nem szuszog itt a közelemben, nem jön ételt kérincsélni, nem néz rám sóvárgón, ha megmozdulok, hogy "ugye, sétálni megyünk?", nem ugrik fel mellém egy kis simogatásért, nem hozza a labdáját játszani...

Kimentem reggel egy kicsit levegőzni, sétáltam a parkban nélküle, leültem egy-egy padra pár percre, és végig ugyanúgy figyeltem az embereket, hogy "vajon van-e náluk kutya", mint ahogy Kimi szokta. De legalább nem rohantam oda hozzájuk. :)

Nehezíti a helyzetet, hogy épp szabin vagyok, így még a munka sem tereli el a figyelmemet, sőt, folyamatosan az jár a fejemben, hogy pont a "legszebb időszak" szakadt félbe, amikor egyáltalán nem kellene egyedül lennie, és még többet tudtam volna foglalkozni vele. :(

Ez megint hosszú lett, de jól esik leírni, és köszönöm, ha elolvastátok. :)