Örökbeadtam a kutyám. Jól cselekedtem?

Kérlek nyugtassatok meg, hogy jól cselekedtem.

Novemberben kaptam egy akkor pár hetes kiskutyát szülinapomra. Külön élek a szüleimtől, lakásban nevelgettem. Hamarosan egyre nehezebbé vált a tartása: bár mindene megvolt, oltás, féregtelenítés, jó kaja, minden felszerelés, ami csak szóba jöhet, sajnos nem tudtam vele eleget foglalkozni. Szegény kutya nem tudott rendesen átállni a szobatisztaságra, bár érezhetően igyekezett, mert minden nap sokáig odavoltam, és itthon is sokat kellett dolgoznom. A sétákkal gond volt, nem tudtam tartani az ütemet, amihez hozzászokhatott volna. Szegény unalmában rombolni kezdett, el kellett pakolnom mindent, amit elért. Cipők be a spájzba, napközben kizártam a szobákból és a lakás járólapos részein tartózkodhatott csak. Még úgy is, hogy otthon voltam és felügyeltem, sikerült elrágnia kábeleket, tönkretennie a kanapét, szőnyegeket.

A lakás szűkös lett neki, hiszen nőtt, mozgásigénye lett volna, de még hosszas sétákkal és játékkal is én dőltem ki hamarabb minden alkalommal. Ő nagyon bírta szusszal.

Most volt négy hónapos, és úgy döntöttem, örökbe adom olyannak, aki kertes házban tudná tartani és többet tud vele foglalkozni.

Jelentkeztek is érte, egy család, ahol két tinédzser gyerek van és kertesben laknak. Megtudtam, hogy az ő kutyájuk pár hónaposan meghalt, és azóta pótolni akarták.

Ma jöttek érte, két rokonszenves fiatal gyerek és az anyu, és elbúcsúztam a kutyusomtól, és ők elvitték. Egész jól tartottam magam, de mikor bevásárlás után hazajöttem, és nem várt itt, csak pár kis rágócsontocska hevert a szőnyegen, nagyon összetörtem, és hosszasan zokogtam.

Nagyon szerettem, okos, kedves kutya, de tőlem nem kapta meg azt, amit érdemelt.

Ti is így látjátok? Jót tettem vele? Nagyon fáj a szívem, magam alatt vagyok.