Miért nem értik meg az emberek, ha egy kutyát nem tudunk tovább tartani, és oda kell adni valakinek?

Az ötödik befogadó gazdái vagyunk a kutyánknak. Egy kocsma előtt dobták ki egy autóból. Az első örökbefogadója másnap visszavitte, mert mégse fér bele az életébe. A másodiknak megváltoztak az életkörülményei, a harmadik kirakta egy lakatlan ház kertjébe, a negyediktől megszökött, hetekkel később szóltak a fajtamentésnek egy menhelyről, hogy náluk van a kutya, vigyék el. A negyedik befogadót el se érték.

Én azt mondom, hogy kutyát úgy vállaljon az ember, ahogy gyereket. Mindkettő nagy felelősség, mindkettőt el kell tartani, mert magát nem tudja, mindkettőt tanítani kell, foglalkozni velük és bár a gyerek felnő, a kutya egész életében megmarad egy gyerek szintjén.

Épp erre szokták mondani, hogy a kutya családtag.

Ha költözéskor simán csak elaltatják a kutyát, az még csak hagyján; az is szörnyű és felháborító, de legalább végérvényesen elrendezik a kutya sorsát, és állat legalább nem szenved.

De már nem egy olyan esetről olvastam, hallottam, hogy a család elköltözött, és a kutyát nemes egyszerűséggel otthagyták az udvaron. Bezárva a kennelbe, kikötve a láncra.

Egyébként meg az sem mindegy, hogy milyen az a megörökölt kutya. Az én nagyszüleimnek a tanyán egy örökké láncon tartott kuvaszuk volt, aki mindennek és mindenkinek hörögve nekiment, ami mozgott. Úgy tolták elé gereblyével az ételt. Én kérek utólag is elnézést, hogy nem fogadtuk be...

Én megértem, van mikor nincs túl sok lehetőség.

Mi olyan helyzetbe kerültünk, hogy hónapokon belül ki kell költöznünk a lakásból, úgy néz ki, az ország másik végében, munkásszállón fogunk lakni, vagy egy barátunkkal közösen egy apró albérletben, amíg újra talpra állunk és sajnos elég kilátástalan, hogy ez meddig fog tartani. A nagy termetű, kerthez szokott kutyánkat mi sem vihetjük magunkkal sajnos ezekre a helyekre. Nekünk sincs más választásunk, mint hogy keresünk valakit, aki befogadja.

Természetesen, ha alapból ilyen lett volna az anyagi helyzetünk, nem is hoztunk volna kutyát, de évekkel ezelőtt elképzelhetetlennek tűnt, hogy ide jutunk.

A legtöbb fanatikus kutyás ilyen, nem kell vele foglalkozni, nem kell nekik megfelelned. Elég, ha tiszta a lelkiismereted, hogy a lehető legjobb döntést hozod meg.

Az új gazda keresése nem értem, miért akkora botrány: a kutya jobb helyre kerül, mint ahol eddig volt. Kinek árt vele bárki??

És persze, sokan egyszerűen megunják, és azért keresnek gazdit.

Kérdem én: ha nem lehet megakadályozni, hogy ráunjon valaki a kutyára, nem lehet beleszólni, ki tarthat kutyát, és ez ilyenkor bekövetkezik: nem az a legjobb a kutyának is, ha jobb gazdákhoz kerül?

Azokról is van véleményem, akik a körülmények pontos ismerete nélkül állnak neki ítéletet mondani. Mert TÉNYLEG

Tényleg van olyan, hogy 10 év múlva jön közbe valami, és nem megunták.

És lehet megkövezni, de ahogy elnézem pár család életmódját, azt is bevezetném, hogy egyesektől elvegyék a gyerekeket, és olyan családba adják, hol jobb helye lenne.

24-nek.

"Kedves ismerősöm" kislány kora óta tart németjuhászokat, meg van értük őrülve. Eddig ők voltak a "gyerekei". A kutyák nevelésével viszont gondja van, mert elég akaratosak, elkényeztetettek, eszükbe jut szót fogadnak, de ha nem, nem.

És az ég világon senki nem tehet az ellen semmit, hogy ő kutyát tarthasson, sőt még ő van elájulva magától, micsoda állatbarát.

A "kedves ismerős" most kései virágzását éli, összejött egy pasival, és babát vállaltak.

Ez is egy jó dolog lenne, és senkinek nincs joga és oka sem, hogy azt mondja nekik, hogy ne tegyék.

A történet vége borítékolható volt: a kutyák iszonyat féltékenyek a babára, mivel nem jut rájuk elég idő és figyelem egy újszülött anyatejes baba mellett, még idegesebbek is, és felelőtlenség lenne őket egy szobában hagyni egy pillanatra is. Két felnőtt, kifejlett németjuhászról van szó!

Jobb híján fél napokat töltenek a panel teraszán, hogy ne történjen tragédia. Elég egyszer elfelejteni kulcsra zárni az ajtót...

És milyen jó, hogy a csaj imádja a kutyákat, és nem adja őket oda felelőtlenül egy másik családnak, "csak" mert gyereke született, ráadásul nem is allergiás.

De tudod mit, azt is borítékolom neked, hogy három évesen már a gyereke is így a fejére fog nőni, mert őt se tudja majd fegyelmezni, és elkényezteti.

Aki szereti a kutyákat:

szerintetek jó neki úgy élni még 5-10 évet a családban, hogy útban van, és nem szeretik? Enni kap, inni kap, eltűrik, és ennyi. Nem lehet ráparancsolni senkire, hogy de igenis szeresse a kutyáját.

Sokan a saját szüleiket meg a saját testvéreiket se képesek elviselni se, nem hogy szeretni...

Miért JÓ a kutyának, ha NEM adják oda másik családnak?