Hogyan tegyem magam túl rajta?

Nagyon sajnálom! Kiskoromban nekem is volt egy pulikutyám, szintén családtagnak számított. Emlékszem, miután meghalt, úgy 3 hónapig mindig sírtam, ha rágondoltam, de ezen tényleg csak az idő segített. Kaptam egy másik kutyust, aki nem pótolhatta, de azért örültem neki. A mostani két kutyámmal is így vagyok, 7 évesek, bele sem merek gondolni, mi lesz, ha elveszítem őket. Már az is rossz, hogy lassan itt kell hagynom őket...

Majd idővel jobb lesz.

Megértem a fájdalmadat, nekem 14 volt a kutyusom, mikor meghalt. Borzasztóan hiányzott, folyton hallottam, hogy kopog a körme a konyhakövön, állandóan néztem, hogy miért nincs a helyén, mindig ott szokott phenni, főleg hogy én sokat vagyok otthon egyedül. Hiányzott az érintése is. A halála után 2 héttel kimentem az egyik helyi menhelyre kutyasimogatás és sétáltatás szándékkal. Mondanom sem kell, új kutya lett a vége.

Először bűntudatom volt, hogy ilyen hamar, de aztán arra gondoltam, hogy az előző kutyusomat én mentettem meg a fagyhaláltól 6 hetesen, biztosan nem haragszik a lelke azért, ha egy másik sorstársának segítek, ahogy egykoron neki.

A 2 kutyát össze se lehet hasonlítani, tehát nem lett egyik a másiknak pótléka. Aki meghalt róla sokat beszélgettünk a családban, most is gyakran szóba kerül így 1 év távlatából is.

Szóval nekem az segített kizökkenni, hogy újra elkezdtem valakiről gondoskodni. Szerintem nézz körül te is egy menhelyen, persze amint úgy érzed, hogy készen állsz rá lelkileg.

Enyém 18 és fél éves volt, mikor el kellett altatni.

Részvétem. Borzalmas érzés elveszteni egy kutyát, ezt csak az tudja, akinek már volt és átélte. Ő már egy jobb helyen van.

Mikor az enyém meghalt, teljesen kikészültem, üres volt a ház, az utcán rá se bírtam nézni a többi kutyára...Nekem az segített a 3 napos folyamatos sírdogálás után, hogy elmentem a gyepmesteri telepre és magamhoz vettem egy felnőtt kidobott kutyust, olyan tipikus esélytelen típusú kis csúnyaságot. Utána is szomorkodtam azért még, de össze se lehet hasonlítani, teljesen lekötötte az energiáimat az új kutyus és beragyogta az egész házat :) Még mindig nagyon hiányzik az öregúr, de már mosolyogva gondolok vissza rá.

Ha megvannak ezek a fényképek, tedd be őket egy albumba vagy keretbe. És próbálj meg nem a halálán keseregni hanem visszagondolni a szép, együtt töltött időre :)

Ja igen, a kutyám halála után a gyógyszereit (sok maradt még meg neki, jó drágák is) egy kis kaja kíséretében elküldtem egy öreg kutyusokat gondozó szervezetnek, nagyon örültek neki. A fekhelyét és néhány cuccot (és vettem mellé kaját) odaadományoztam egy nagyon csóró menhelynek, ahol még aludni sincs min a kuytusoknak....

A tálkáját és a kis hámját megőriztem :) Nekem ez az adományozás is sokat lendített a bánatomon, hiszen tudtam, hogy más kutyáknak segítek vele :)