Csak én nem csípem ezeket a yorkikat, bichonokat?

Nekem sem a szívem csücskei, viszont egy jól nevelt kedves kutya levesz a lábamról ha kicsi, ha nagy.

Egy nagyon jó fej Bisont ismerek, egy idős úr a gazdája, a kutya imádnivaló.

Ellenpélda egy Yorki, akit "zsebi" nek nevez a gazdája, gondolhatjátok miért... és azt is hogyan viselkedik más kutyákkal.

Így az összképen nem az ront, vagy javít, hogy a kutya mekkora, hanem hogy hogyan van nevelve. Egy póráz végén acsarkodó Csivaváról én sem a kutyák (illetve gazdák) gyöngyére asszociálok, ugyanakkor láttam normális csivavát nagyobb testű kutyákkal játszani szabadon... teljesen rendben volt, ugyanolyan kutya mint a többi.

A sok agyonszaporított, divatcikként kezelt, mindent és mindenkit támadó, őrjöngő kis utyuliputyulimamikedvence kutyákat és gazdáikat utálom!

Amikor normálisan kezelt, jól nevelt, a nagy kutyám láttán nem kézbe kapott kis testűek ritkaságnak számítanak, azokat nagyon meg szoktam dögönyözni :) Ilyenkor elfog az érzés, hogy egyszer nekem is lesz :)

Aztán inkább mégse. Nagyot kell hajolni, menetelést nehéz tanítani, félek, hogy rálépek, stb :) Ismerős pincserénél is ezt érzem, hogy mindjárt összetöröm :D A sheltie pl már egy másik eset, vagány és a szőre miatt nem tűnik olyan ölebesnek nekem :)