Támadna! Mit csináljak?

Ó! Tehát szerinted az a megoldás, hogy nem viszem le sétálni? Bekakil, bepisil, és még szenved is a bezártságtól? Gratulálok. Nem fog megharapni senkit, a szomszéd gyerekek odáig vannak érte, hogy milyen okos, engedelmes stb. De az időseket, a szemüvegeseket, meg a "botosokat" nem szereti. Miiért ő szenvedjen emiatt? És igenis, elengedem, mert eleve FÉL ezektől az emberektől, azért akar támadni. Póráz nélkül viszont nincs önbizalma. A szabadságra pedig szüksége van.

Ha már itt tartunk, igen így van. Miért is? Mert sokkal több empátia szorult belé, mint az olyan emberekbe, mint amilyen pl. te vagy. Nem ismersz te se engem, se a kutyámat! Milyen jogon ítélkezel?

Milyen felelőtlenségemért? Köszönöm szépen, én nem vagyok kíváncsi a tanácsaidra.

Képzeld, hogy nagyon-nagyon szeretem az embereket. Olyannyira, hogy rengetegszer ki is használtak már. De szeretem őket, hogy miért, magam sem tudom. De így van.

De "aki szeret engem, szereti a kutyámat is".

Én is sajnálom azokat, akik megijednek a kutyámtól, de nem fogom elhanyagolni miattuk a kutyám. Ha nem veszed észre, épp most próbálok változtatni a helyzeten, tenni valamit, hogy a kutyám senkit se ijesszen meg. Mellesleg törpetacskó, szóval aki komolyan szívinfarktust kap egy ekkora kutyától, annak nagyon hülyének kell lennie.

Az pedig, hogy a lakást "galambdúcnak" nevezed, eleve elárulja, hogy semmit se tudsz a kutyákról. A kutyának nem a külsőségek számítanak, hanem a szeretet!

Megvannak a szabályai a határai, fegyelmezve van, de megszegi a szabályokat, leszidom, aztán újra megszegi.

Még régen látta egy kiképző a szeparációs stressze miatt (ami azonban elmúlt azóta, szerencsére) és akkor adott pár hasznos tanácsot és azt mondta, látszik rajta, hogy angyon jóindulatú kutyus emberrel is, kutyával. De azóta sokat változott...