Ha nem kölyök kutyát fogadtatok örökbe, nem?

Én alig vártam,hogy felnőjön. Bár amikor kicsi volt, nem hagytam, hogy a rosszasága kibontakozzon, mert otthon voltam vele és tudtam rá figyelni. Így nem volt tapéta bontás sem, meg cipők szétrágása sem.

Igazából nem hiányzott a kölyökkora, direkt felnőtt kutyát fogadtunk örökbe. Mivel mindenki dolgozik, egy kölköt meg nem lehet csak úgy otthagyni. Viszont mivel 1,5 évig menhelyen volt annyira szeretetreéhes, hogy elmondani nem lehet. Szerintem a világ legboldogabb kutyája lett :)

Nekem van oylan kutyám, aki fenőttként került hozzám, és van oylan is, aki köyökora óta velem van. Mindkettőt egyformán szeretem, de néha én is elgondolkodom, hogy aki már felnőtt volt mielőtt hozzám került milyen lehetett kicsinek meg stb.:) De ettől független nem bántam meg, igy is rengeteg élményem van vele és imádom. Bocs ha hibásan irok, most vágtam el két ujjam is és nehézkes irni.:D

Előfordul, hogy elgondolkozom, hogy milyenek lehettek kicsinek, de nincs bennem rossz érzés, mert nem kicsiként kerültek hozzám. Több türelmem van egy elrontott kutyát rehabilitálni, mint kiskutyát nevelni, úgyhogy pont jó volt így.

Valahogy nekem sem hiányzik a "kakispisisbüfis", kicsit sem szobatiszta korszak. Erről akkor győződtem meg, amikor szüleim kiskutyájával végig csináltam. Néha eszembe jut, hogy mennyire cuki lehetett mondjuk 3 hónaposan, de aztán gyorsan eszembe jut, hogy mennyire durva lehetett a kamaszkora. A mai napig iszonyatosan bepróbálkozós, határfeszegetős, domináns kis dög. Tutira a hajamat téptem volna. Nem soká szeretnék 2. kutyát, megfogadtam anno, hogy az kölyök lesz, ehhez képest most teljesen beleszerelmesedtem egy egyéves kutyusba, aki a menhelyen nőtt fel. Így valószínű, megint kimarad a kölyökkor, de cseppet sem bánom.

Cuki persze egy kölyök,de nincs hiányérzetem,főleg azért mert nem kell azon aggódnom,hogy mekkora meg milyen lesz a kutya,mivel gyepiről volt mentve,már felnőttként.

Néha eszembe jut, hogy vajon milyen lehetett kölyöknek. De nem bánom egyáltalán, szerintem sosem fogok kölyköt tartani. Nekem ne hiányzik a szobatisztaságra szoktatás, a rágás, a lázadó korszak, a rengeteg rosszaság. Nagyon jól tudom magamról, hogy nem lenne ezekhez türelmem, ezért nem is vállalnám. Én 4 évesen fogadtam örökbe a kutyusom, eleinte azért vele is voltak problémák, de közel nem olyanok mint egy kölyökkel. Közben pedig megismerkedtem több olyan gazdival, akikhez akkor került kiskutya. Azóta már eltelt egy év és még mindig szívnak velük, mert még teli vannak rosszasággal, ami persze természetes. De én ettől hülyét kapnék.

Hm, érdekes nekem semmilyen problémám nem volt a kölyökutyáimmal, pedig kettő egyenesen születésétől nálam volt. Én biztos nem bírnám elviselni, hogy a kutyám nem 100% olyan amilyennek én akarom, mert ki tudja ki és hogy "nyúlt hozzá" előttem. Megbízni sem tudnék benne, ki tudja mire hogy reagál. Olyan érzés mintha egy vadidegen felnőtt ember engedék a házamba. Brr...

9.-es ennyi erővel senki ne simogassa meg a kutyádat, mert úristen biztos "elneveli". Mégis hogy lenne megbízhatatlan egy örökbefogadott kutya? Örül, hogy végre van gazdája, a miénk soha az életben nem bántana minket, látszik rajta, hogy imádja, hogy már van gazdája.