Miért muszáj nekem szeretnem a párom kutyáját?

Másfél éve vagyunk együtt, a kutyát a kapcsolatunk negyedik hónapjában szerezte, tehát én hamarabb voltam, mint a kutya. Akkor még nem éltünk együtt, de terveztük, engem nem kérdezett, hogy fog-e zavarni majd a kutya.

Azóta már fél éve együtt élünk. Nagyon jól tudja, hogy nem szeretem a kutyákat. Nem bántanám a világért se, csak kikerülöm - azaz kikerülném, ha tudnám. De nem tudom, mert állandóan jön oda nekem viháncolni, meg nyaldosni, amitől undorodok, mert rendszeresen látom, hogy a saját kakáját eszi, meg amúgy is. A párom nem szólna rá, a kutya iszonyú neveletlen. Ugrál, rágcsál, nyálaz. De én nem szólhatok rá, ha meg hátulról rám ugrik (jelzem, nem kiskutya, 2 éves németjuhász, fél éves volt kb. mikor elhozta) és összenyal, én meg a hirtelen ijedtségtől rákiabálok, még én vagyok a rossz, mert hát az egy tündibündi kutyulimutyuli, és különben is, hogy lehetek ilyen szívtelen.

Annyira szeretnék békésen, kettesben kiülni néha az udvarra, de nem lehet, mert mindig elengedi a kutyát és akkor jön és ugrál, harapdál (mellesleg néha fáj is, ha futtában bekapja a kezemet) és tocsog a nyálától minden.

Igen, elengedi, mert amúgy megkötve tartja... Lövése sincs a kutyaneveléshez, úgy viselkedik vele, mint egy haverral kb. A neveletlenségét azzal kompenzálja, hogy "jól van Kutyus, ha rossz vagy, akkor megkötlek!". Mégis honnan kéne tudnia szerencsétlennek, mit szabad meg mit nem, ha soha nem volt tanítva? Pláne, hogy bizonyos dolgokat néha megenged neki, néha nem...

Sosem szerettem a kutyákat, és ezt a párom is tudja, mégsem hajlandó rászólni a kutyára, tőlem meg elvárná, hogy márpedig szeressem.

Nem tehetek róla, a szeretet, az nem olyan, hogy most akkor eldöntöm, hogy holnaptól én kutyab_zi leszek.

Soha nem ártottam egy kutyának sem, az övének meg pláne, csak szeretném magam távol tartani tőle. Túl nagy kérés ez?