Menhelyi segítők, miért van ez?

2-es!

"Viszont itt tényleg 20-25 kutya kolbászol szabadon, amikor itt a személyzet, és semmi probléma nincs. ÉS mindezt úgy, hogy 200 kutya van a telepen ..."

Ezt nagyon jó volt olvasni, hogy vannak ilyen menhelyek!:)

Sajnos a helyi menhelyen nem a kutyákról szól a dolog, hanem egyértelműen a pénzről!

Sajnos nekem is ez a tapasztalatom, és itt is mindenkinek el szoktam mondani, aki romantikus elképzeléseket szövöget egy menhelyi kutya megmentéséről. Azt sem szeretem, mikor azt mondják, hogy hálásabbak. Én pont az ellenkezőjét tapasztaltam: azok a kutyák, akik nálam születtek vagy kiskoruktól nálam vannak és jó helyről származnak, olyan szinten kötődnek hozzám, hogy az már szinte elmondhatatlan. A menhelyi kutyám, akit pedig viszonylag korán vettem magamhoz, 4 hónaposan (ma már 5 éves) köszöni szépen, egész jól meg van nélkülem is. Neki igazából csak annyi a lényeg, hogy meglegyen a kutyatársaság, kaja-pia, de ő nem ül vágyakozva az ajtó előtt, fülét hegyezve minden mozdulatomra és nem vár sóvárogva a kapuban, hogy mikor érek már haza. 5 év alatt azért javult a helyzet, de az a szerelem, az a bizalom, ami a többiekhez köt, hozzá sajnos nem. Mindenben gondját viselem, de valahogy úgy szeretem és ő is engem, mint egy átlag ember a kutyáját. A többiek viszont életem értelmei.

Mindez a sérültségéből fakad.

Azért gondoljunk bele, hogyan is lehetne olyan, mint azok, akiket születésüktől fogva szerető emberi család vesz körbe? A kiskutya életében az első néhány hét a legmeghatározóbb, ha 7-8 hetes koráig nincs eleget kézbe véve, szeretgetve, ha 10-12 hetes koráig nem fordul meg eleget idegen emberek, helyek közt, sosem lesz jól szocializált. Félős, bizalmatlan marad egész életében. Persze vannak szerencsésebb idegzetűek, de ez a ritkább.

Menhelyre általában nem azok a kutyák kerülnek, akiket jól szocializáltak a gazdáik. Vagy ott születnek (ha a menhely pl. nem ivartalanít rendesen), akkor esélyük sincs szocializációra, vagy beadják őket, ez esetben is garantáltan nem a legszeretőbb közegbe születtek bele. Hogyan is lehetnének olyanok, mint az én kutyáim, akiket életük első pillanatától fogva imádok, szeretgetek. Méga gondolatukat is ismerem és ők is az enyémet. A menhelyi kutyám idegen nyelvet beszél, farkasnyelvet, nem értjük egymást, mert a többi kutyám tud emberül, ebben biztos vagyok. Tele vannak olyan gesztusokkal, mimikával, hanghordozással, ami szinte már emberi, és ez csak akkor tűnt fel, amikor a menhelyimmel összehasonlítottam őket.

Tudok menhelyeket, ahol felügyelet mellet 50-60 kutya is egy udvarban van, de ott kőkemény felügyelet alatt állnak, és az agresszívabbak ott is külön vannak csukva. Ugyanakkor egy létszám fölött (3-4) törvényszerű lehet a marakodás, főleg ha a falkasorrend nem eldöntött. Hidd el, ez nem csak a menhelyi kutyák esetében van így: ha új kutya érkezik a családba, vagy a gazda elmegy otthonról, a kutyák azonnal tisztázzák egymás közt a falkasorrendet, és ez nagy harcokkal is járhat, ha valaki nem akar behódolni. A menhelyekre meg folyamatosan újak érkeznek: törvényszerű, hogy egyfolytában feszültség legyen a kutyák között.

A menhelyi kutyák közt is akadnak azért tündériek: őket valaki valaha nagyon szerette, csak elvesztek, vagy meghalt a gazda, vagy nem volt más választása (bár ez utóbbiban kevésbé hiszek). Néha már az is elég, ha picinek szerették, babusgatták, csak felnőve nem kellett...Ők már kaptak annyi szeretetet a szocializációs időszakban, hogy bízzanak minden ellenére bennünk.

A menhelyen, ahova jártam, voltak olyan kutyák, akikből tökéletesen bízó kis házikutya lehetett volna. Véleményem szerint elsősorban őket kéne befogadni. Mégpedig azért, mert ők szenvednek legjobban a gazda hiányától. Fel lehet őket ismerni, mert minden idegszálukkal rád figyelnek, szinte foglyul ejtik a szemedet, udvarolnak, kedveskednek...Láttam egyszer egy olyan kutyát menhelyen, aki belenézett a szemembe, úgy rázta a seggét, hogy majd szétesett, mosolygott, riszált, és csak nézett, nézett azzal a kedves szemekkel...50-60 kutya közt csak őt láttam és még ma is látom magam előtt. Akkor nem tudtam befogadni, később pedig már hiába kerestem.

Volt olyan kistacsi, aki egy szinte kalitka méretű ketrecben kapott helyet, őt egyszer elvittem autós kirándulásra és úgy szállt be a kocsiba, hogy látszott rajta, világéletében ezt csinálta. Gazdái külföldre mentek, őt meg lepattintották egy borzalmas menhelyre, ahol valószínűleg nem tudták, egy kalitkában fog hónapokat tölteni. Úgy tudom, őt befogadták, de biztos nem vagyok benne, hogy miért tűnt el. Voltak nagyon sötét dolgok azon a menhelyen.

Ott is volt olyan kutya, akibe szerelmes voltam. Amikor haza kellett mennem, addig állt 2 lábbal a ketrecajtónak támaszkodva, amíg el nem tűntem a rét túlsó végén. Állva az utolsó percig is láthatott.

Volt kutya, aki vemhesen került be és mikor megszült, minden gond nélkül kézbe vehettem a piciket. Azért ez még egy házikutyánál is nagy szó. (Bár az enyémeket érzéstelenítés nélkül megműthetném, akkor se harapnának meg - kivétel a menhelyi kutyám.)

Én azt javaslom neked, hogy az egész picikre koncentrálj. Csak néhány hét, kb. 2-3 hónapjuk van arra, hogy emberhez szocializálódjanak, megszokják a nyakörvet, pórázt, a sétát...Ha ez a néhány hét eltelik, vége, van egy örökre antiszociális kutya, aki nem tudja magát eladni, akit nem lehet sétálni vinni, akinek a ketrece a világ és már nem is akar máshol lenni, mert fél...És örökre ottmarad. Elég 2-szer sétálni vinni egy picikét, és már nem lesz reménytelen eset nyakörvet ráadni. Hinniük kell az emberben, és ez a hit ebben a néhány hétben születik meg.

A többi kutya, az antiszociálisok sosem lesznek teljesen egészségesek. Őket is lehet rehabilitálni, és kell is.

De én azt mondom, azokra kell a hangsúlyt fektetni, akiknek még van esélyük a teljes életre. Mert menhelyeken is van ilyen kutya, csak sokkal kevesebb.

Olvastam valahol, és teljesen egyet értek: minden kutyásnak kéne lennie egy menhelyinek a többi kutya mellett. Nem azt mondja, hogy csak menhelyről fogadj be.

Pont azért, amit leírtam. Olvastam egy keserű hozzászólást: valaki 2 kutyát menhelyől befogadott és lett 2 olyan kutyája, aki sosem lesz az igazán az övé. Az, aki átélte, milyen amikor kutya és gazda jobban összetartoznak, mint a házastársak, annak nagyon fog fájni, hogy a kutyája nem ragaszkodik hozzá. 10-15 évig nem is lesz többé ilyen kutyája valószínűleg. Engem sem tud boldoggá tenni igazán a menhelyi kutyám. Ha azokat a menhelyi szerelmeimet fogadom be, jobb lett volna a helyzet, de nagy kutyáim mellé inkább kölyköt akartam, gondolván hogy őt könnyebben befogadják. És már a 4 hónapos kor is késő volt. Minden kiskutyám, amikor sétálni vittem, és elengedtem őket szaladozni, ha elindultam egy irányba, hanyatt homlok rohant utánam. Ő meg csak ült a járdán és nem tudta merre menjen, hiába hívtam. Senki kutyája volt és még ma sem jön oda hozzám feltétel nélkül. Talán egy kutyaiskola segített volna, de erre sosem jutott időm, sajnos még saját kutyával se.

Kedves utólsó!

Nagyon szépen körülírtad a mai menhelyi helyzeteket.

az ott élő kutyáknak tényleg nagy többségben örökké sérültek maradnak.

Én is mentettem kutyát, egy szaporítótól, disznóólból, 6 hónaposan, ő rettentő hálás, odaadó kutya volt, de most a napokban, 5 évesen meghalt.:(

Egyik pillanatról a másikra!

Visszatérve a menhelyi kutyákra: szerintem jóval humánusabb megoldás lenne, ha az agresszív, kezelhetetlen, eleve állandó visszadobálásra itélt kutyákat elaltatnák.

Annak ugyanis semmi értelme, hogy kiviszik a kutyát, mert olvassák az ilyen-olyan hangzatos leírást róla, és per-pillanat, mikor elmennek érte, a kutya igazi kutyaként viselkedik, aztán hazaviszik, és jönnek a bajok csőstől. Jobb esetben visszaviszik a menhelyre, rosszabb esetben azonban újra az utcán végzi, azzal a szöveggel, hogy "elszökött"!

Ezzel aztán a körforgás újra és újra kezdődik előlről.

Nekem nem a menhelyen dolgozó emberekkel van bajom, hanem a hozzáállással, és azzal, hogy mindenáron gazdához akarják adni a kutyákat, tekintet nélkül arra, hogy alkalmas-e a kutya erre. Felelőtlenség, sőt veszélyes is, ha pl. kisgyerekes családba kerül a kutya, vagy idősebb ember mellé!

Itt is mindenki azzal jön, hogy:"menj a menhelyre, hozz onnan kutyát"!

A fent leírtakról viszont mindenki mélyen hallgat.

Azt hozzátenném, hogy aki mondjuk nem kutyát, hanem macskát tervez venni, hogy a macskák teljesen mások.

Náluk nincs olyan, hogy maradandó lelki sérülés, nagyon könnyen alkalmazkodnak.

Van talált macskám, nagyon bújós, okos, szelíd. Van olyan macskám, akit első pár nap meg sem lehetett fogni, nem volt hozzászokva az emberhez, egy hét múlva már nem tudtam levakarni magamról. Egy vásárolt macskám sincs, mindet rossz körülmények közül hoztam el, van fiú és lány is, és teljesen jól kijön mindegyik mindegyikkel.

Olyan lehet, hogy egy idősebb macska már nem tűr el több macskát maga körül, de az emberrel mindenképp maximálisan kijön, ágyban alvós, ölmacska lesz.