Akik mentették a kutyájukat, milyen körülmények közül került hozzátok?

Mi családunkban Mogyi a mentett kutya:)

Egy pszichiátriai intézetben tengődött (egy tanyán van),és éhezett,éjszaka egy szalmabáján aludt,ősz volt nagyon fázott, 2 cicával lakott ott és rettentő barátságos volt! Aztán beszéltünk a portással aki mondta hogy elfogják vinni a sintérek mert nincs igazi gazdája neki és el fogják már altatni mert utolsó figyelmeztetés van rá, és tavaly is kis híján volt hogy elpusztult a kullancs miatt,véletlen miatt sikerült csak túlélnie. Hát mikor édesanyám hazavitte akkor is 20 db kullancsot szedett ki belőle,beoltatta,féregtelenítés,bevásároltunk neki :) Most egy életvidám hízelgő kutya:) El se lehet képzelni ha az ember nem látja mennyi hála -van benne:)) Nem száll le az emberről puszilgatja,dörgölődzik,átölel a mancsaival folyamatosan:)) Mikor hátára fordul vigyorog:) Most így egy hatalmas családi házban él kinti-benti kutyaként,arany élete van:)

Így nézett ki az intézet udvarán:

[link]

kis vékonyka volt

itt meg nálam van mikor babysitterkedtem rá:)):

[link]

már jó húsban van,el van halmozva csupa földi jóval és nagyon jó kutya:) mikor vigyáztam is rá,(panelban lakok) egyszer nem vizelt,vagy székelt be,teljesen szobatiszta volt! És nagyon okos is,bár kicsit makacs ha behívásról van szó,de ez még javul, meghát pórázt nem ismerte,5 perc alatt elrágta és futhattunk utána:) De 2 nap múlva már szépen jött pórázon :)) Szóval szeretünk Mogyii örülünk hogy rád találtunk:)

Négy hónaposan bekerült egy menhellyel együttműködésben lévő panzióba, ahol ütötték, rúgták; mire a menhelyre került egy éves kora körül, mindentől félt, kéztől, lábtól, zörgő avartól... Én önkéntes voltam, úgy ismertem meg, elkezdtem foglalkozni vele, és végül már azelőtt az én kutyám lett, hogy ténylegesen hazavihettem volna. Amint leérettségiztem, elköltöztem és örökbefogadtam, azóta az én álomkutyám :)

A múltja miatt kicsit bizonytalan, idegenektől a mai napig tart valamennyire, nem az a tolakodóan barátkozós típus, kutyákkal viszont tökéletesen viselkedik, mivel sűrűn változtak a kenneltársai; jól viselkedik stresszhelyzetben, és kimondhatatlanul ragaszkodó, direkt sem tudnám elveszíteni. A többi jó és rossz tulajdonságát inkább az eszére fogom, mint a múltjára :)

Nálam 4-ből ketten mentettek, de ha úgy veszem, a KÁJ-t is megmentettük attól, hogy láncon kelljen telepet őriznie, a tesóinak ugyanis ez a sors jutott:( - naná, hogy szaporítós...

Az első kutyám Manó, most 2,5 éves.

2 hónaposan került hozzám egy menhelyről.

A menhelyre törött csípővel vitték be, állítólag a gazdája elütötte - ennyit tudok, sajnos többet nem, minden esetre elég érdekes...

Nem tudom, mi alapján döntöttem úgy, hogy kutyát szeretnék, nem tudom, miért pont ő fogott meg, a képen csak egy rettegő fekete izé látszott...

De ez a találkozás mindkettőnk számára sorsdöntő volt.:)

Nem részletezném, ő majdnem egy idős néni udvarába került falusi házőrzőnek, én meg nélküle hát a jó ég tudja, hol lennék, de a lényeg, hogy már nem rombolom magam semmilyen módon, és Manónak hála nem zenész leszek, hanem etológus:)

A menhelyen nem is láttam, honnan hozták elő, de olyan izgatott voltam, hogy sok minden kiesett.:D

Egy tuti: úgy rettegett, ellenkezett, maga alá pisilt, hogy a 15 kilós kutyát 2 férfi alig tudta előhúzni...

Amikor kiléptünk a menhely kapuján és az utcán meglátott egy autót, hisztérikusan szűkölni kezdett és megint bepisilt, szó szerint földbe gyökerezett a lába, emberre ugyanez volt a reakció...

Onnantól 2 óra volt, mire ölben elcipeltem a hévig.

A héven már hozzám bújt, onnantól már falka voltunk.

Nagyon hamar elszakíthatták az anyukájától és a tesóitól, mert alapvető hiányosságai voltak.

Nem tudta, hogyan hívják játszani, még ugatni sem ugatott!

Kutyanevelés terén semmit sem tudtam, de annyira egy hullámhosszon voltunk/vagyunk, hogy sosem vezényszavakkal, hanem egész mondatokkal, "emberi módon" beszéltem vele.

Sosem értetlenkedett. (Persze azóta rengeteg vezényszót tanult, de teljesen reálisnak tartom Csányi állítását, miszerint a kutyák értik, amit mondunk nekik, kismilliószor tapasztaltam.)

Mind a 4 kutyámmal így "dumálok", és néha én is elképedek, miket értenek meg.

Az emberekkel még mindig bizalmatlan, de hagyja, hogy simogassák, kutyákkal viszont nagyon barátságos, senkivel sem agresszív, és nagyon megbízható, értelmes, érzékeny lelkű kutya:)

Itt 3-4 hónapos, látszik, hogy még nagyon kajla és olyan kis elesett lúzer szegénykém...:

[link]

és ez a kép most tavasszal készült:

[link]

Másik mentett kutyám, Pocak sztorija lényegesen rövidebb.:D

Egy barátomhoz utaztam a Balaton-felvidékre, 2 hétre bespájzoltam:

A barátom séf volt és festett, szóval volt nálam egy táska(!) fűszer, 2 vászon, a hangszerem, a cuccaim,...:D

És akkor a Délinél ahogy beléptem a peronra, kb. 30 méterről egyenesen felém döcögött a tömegen át egy kis plüss-cukor-porcelán tömör-gyönyör.:D

Gazda sehol, a jegyellenőr felvilágosított, hogy reggel óta van itt, egy vonaton hagyták, azóta nem kell senkinek.

Jaaaj, tudtam, hogy ennek mi lesz a vége.:D

Szóval Pocak leutazott velem a Balcsira.

Na nem akarok áradozni, ő is egy zseni (oké, minden kutya az:)), 2 hónap körüli lehetett, nem tudtam már a dobozban vinni, amit kaptam hozzá, a főút mellett kellett haladnunk.

és úgy jött láb mellett, mintha erre született volna.:D

(Amúgy később kiderült, hogy tényleg okosabb az átlagnál, és igényli is, hogy ezt prezentálhassa, szóval ő ilyen agility-apport-egerész-mindenész a falkában:))

Na de a szállásadónk - bár ő is kutyás -, nem engedte, hogy a saját lakrészünkbe bevigyük a Pocit, úgyhogy estére egy sötét folyosóra kellett bezárnunk pokróccal, kajával, vízzel.

Már az első nap... (a telefonban még nem erről volt szó...)

Egész este keservesen sírt szegénykém.

Másnap este valahogy nyitva maradt az ajtó, vagy én nem tudom, mi történt, de reggel arra ébredtünk, hogy Pocak az (emeleti) szobánkban van - 20 ajtó közül megtalálta a miénket -, és a barátom ingével ágyazott meg magának, és láthatóan végtelenül boldog volt, hogy végre a biztonságos falkával lehet.:D

Amikor hazaértünk (akkor már megint a szüleimnél laktam kertes házban), Manóval rögtön nagy haverok lettek, Pocak tanította meg házőrzés céljából ugatni, de ez rendesen egy jelenet volt, hogy Pocak ugatni kezdett a teraszon, manó ránézett, oldalra fordította a fejét, és eskü látszott az arcán, hogy neki most leesett valami, és ő is ugatni kezdett.:D

Itt egy kép Pockosról (meg a szépséges öcsémről) kiskorában:

[link]

és most:

[link]

Neked is van kutyád, kérdező?:)

Az én kutyám is mentettnek mondható.

Páromék nagybátyjánál volt egy nem kívánt alom.

(megj: van egy szuka meg egy kan kutyájuk, a szuka minden tüzelésnél ellik, mert olyan szinten leszarják)

3 kölyök született, 2-t elvittek, a 3.-nak valamiért visszavonta a leendő gazdi, és így ott maradt. Mi párommal akartunk egy kutyát, mindenképpen örökbefogadni akartunk, úgy gondoltuk első kutyának inkább még nem fajtatisztát, mert még nem voltunk rutinosak. Na a lényeg az, hogy kitaláltuk, hogy valami labrador keveréket szeretnénk, mert végülis a labrador elvileg egy könnyebben kezelhető kutya. Még nem kezdtünk el konkrétan nézelődni, csak ilyen elméleti szinten beszélgettünk róla. Párom mesélte az öccsének (aki szintén kutyás), hogy majd milyen kutyát gondolunk magunknak, meg hasonlók. Aztán párom mondja egy nap, hogy az öccse volt a nagybátyjáéknál (mi nem igazán járunk hozzájuk) és hogy van ott egy 6 hónapos kölyök szuka, akinek ha nem találnak gazdát, akkor el fogják altatni.... Na több se kellett, otthon megbeszéltem, azon a héten el is hoztuk az én kicsi drágámat. Igazából a körülményei olyan szinten nem voltak szőrnyűek, mert kapott enni, inni, és volt csinálva egy hely ahol nem fagyott szét. (tél volt) Semmit (szó szerint) nem foglalkoztak vele, ki volt b@szva a kertbe.

Egyébként panelba hoztuk el, és attól függetlenül, hogy kb semmi választási lehetőségem nem volt, ő az a kutya akit magam mellé képzeltem. Tulajdonságaiban, személyiségben teljesen tökéletes. A kiképzőnk is mondta, hogy temperamentumban annyira összeillünk, hogy nagyon jó páros vagyunk. Szóval egy percre soha nem bántam meg, és ha végignézik, hogy milyen változáson mentünk keresztül ezalatt az egy év alatt, annyira büszke vagyok rá.

Olyan állapotból indultunk, hogy eleinte még a járdán SEM VOLT HAJLANDÓ menni, csak a füvön, azt se tudta mi az. Lépcsőzni se akart, eleinte csak lifttel közlekedtünk és a kapunál a lépcsőn ölbe kellett venni. Első pár napban még a szobából sem volt hajlandó kijönni, ölben kellett sétálni vinni. Nem tudta a sok embert hogy kezelni, random felugrált a szembejövőkre. Szóval sok munkám/munkánk van benne, és örülök, hogy ő az én kicsikém. :)

Ha belegondolok, hogy ezt az okos, ügyes, szép kutyát el akarták altatni a saját felelőtlenségük és nemtörődésük miatt bele szakad a szívem és majdnem sírok...

Bocsi a kisregényért. :)

Képek:

6 hónaposan amikor elhoztuk onnan, ahol született (frissen fürdetve :D )

[link]

Pár héttel később, a hóban:

[link]

Edzés közben:

[link]

Rohanás apához!!!!! :D

[link]

Nem azért, mert az enyém, de olyan gyönyörű. :D

[link]

És napjainkban...

[link]

Egyébként habitus és kinézet alapján véleményem szerint labrador, vizsla és agár is van benne. :P

Nálunk minden kutya mentett, de közülük Chester ment keresztül a leglátványosabb változáson.

[link]

Egy disznóólban élt egy keverék szukával, és annak négy kölykével. Mind ki voltak éheztetve, Chester ráadásul bőrbeteg is volt. Úgy volt, hogy ha helyre jön gazdit keresünk neki, de ez olyan sokáig tartott, hogy közben teljesen a szívünkhöz nőtt. Nem tudom, hogy lehet, hogy mindezek a ellenére egy mindenkivel kedves, jó fej kutyus. Észre sem venni rajta, hogy az élete első egy éve tele volt szenvedéssel.

Most így néz ki: [link]

Kevint kilenc évvel ezelőtt hoztam haza az utcáról. Nagyon bizalmatlan, és sovány volt. Nem lehetett vele bottal játszani, a felemelt kéztől is megrémült. Biztos vagyok benne, hogy verték. Nagyon sok időbe került, mire elnyertem a bizalmát, és sok évbe, mire idegenekkel is mert barátkozni. Ma már gond nélkül odaszalad az idegenekhez is egy kis extra simire. Már tizenéves, de remélem még nagyon sokáig velem marad.

[link]

Bettit és testvéreit két hónaposan bedobozolták, és egy parkolóban felejtették. Menhelyre kerültek, ahonnan őt és egy testvérét nagyon hamar örökbe fogadták. Foglalkozást, nevelést, nem igazán kaptak, így hamar elkezdtek szökdösni. Hét hónaposak voltak, amikor csont soványan visszavitték őket a menhelyre. Én hosszú szőrű, kan kutyust szerettem volna örökbe fogadni, de a keresgélés közben ő valamiért megfogott. Utána már hiába néztük a többi kutyust, már tudtam, hogy ő kell. Már akkorra úgy elvakultam, hogy nem tűnt fel, illetve nem is érdekelt, hogy milyen tulajdonságai vannak. Amikor haza értünk vele egyszerűen leblokkolt. Onnantól kezdve nem lehetett simogatni, még megközelíteni sem. Minden zajra bepánikolt. Lassan három éve van nálam. Rengeteget fejlődött, de még mindig tele van stresszel, főleg séta közben, idegen helyen. Nagyon nehéz vele, de nem hibáztatom, sok mindenen mehetett keresztül, és még sok idő lesz neki is, mire teljesen kiegyensúlyozott lesz.

Ettől függetlenül imádom, még ha néha kelekótya is.

[link]

A többi kutyusom ideiglenes, de még Abu történetét azért elmesélném, úgy tanulságképpen. A történetét onnantól ismerem, hogy "gazdája" leadta az Illatos úton. Egy nagyon kedves gyerekes család fogadta örökbe, mit sem tudva arról, hogy miért adták le. Eleinte nem is volt vele különösebb probléma, ám ahogy kezdte megszokni új otthonát jöttek a gondok. Ételét erőszakosan védelmezte, domináns, territoriális lett, így amikor már a gyerekre is rátámadott, mehetett vissza az Illatosra. Mivel akkor már másodjára adták le, azonnali altatás várt rá. Nagy mázlija volt ismételten, mert egy ideiglenes befogadónak megesett rajta a szíve. Ők nagyon szerették, kényeztették, ám mivel szintén nem tűnt fel nekik domináns viselkedése, mindent megengedtek neki. Amikor meg kibújt a kisördög, már nem tudták mit kellene csinálniuk, illetve elkezdtek félni tőle, így bármit is tettek, az csak növelte agresszióját. Hiába mentek orvosról orvosra, kiképzőtől, kiképzőre, mind az altatást javasolták, már csak azért is, mert ideiglenese vérzékenységben szenvedett, így egy harapásnak végzetes következményei is lehettek volna. Szerencsére ők hittek a kutyába, így figyeltem fel a segítség kérésükre, és így került hozzám végül Abu. Rettenetes lelkiállapotban volt, nálam már első nap kimutatta a foga fehérjét. Első nap meglátta nálam az ételt, és azonnal rám támadt. Sok mindennel próbálkoztam, szinte már mindennel. Öt hónapja van nálam, az óta nagyon sokat javult. Még nem tökéletes, de egy határozott gazdi kezében, az instrukcióimmal ez folyamatosan javulhat, és már nem kell tartani harapástól. Persze ezek erősen berögzült tulajdonságok, még idő kérdése hogy teljesen kiegyensúlyozott legyen, de nagyon jó úton halad.

És íme a hat kilós vércsivavaszerűség:

[link]

Mázlik sorozatának köszönheti életét. Sajnos sokszor az orvosok is elhamarkodottan javasolják agresszív kutyák elaltatását, pedig a legtöbb esetben rossz nevelés, illetve semmilyen nevelés következménye.

Júúúúj, Betti hasonlít az én kicsikémre. :))))))

Sok sikert Abu neveléséhez, remélem sikerül annyira helyrehoznod, hogy valaki nyugodt szívvel elvihesse tőled. :)

Chesterhez is gratulálok, nagyon szép kiskutya vált belőle. :)