Nem bírom a hiányát, nem tudok beletörődni hogy meghalt?

hát részvétem

előszőr is felkell dolgoznod hogy meghalt,lépj tovább,még nem fogtad fel sztem hogy ő már nincs többé,olyan hihetetlen hogy egyik nap volt másik nap nincs...

utána pedig tereld el a figyelmedet másra,ne minden kutyába őt lásd ,minden kutya más egyéniség,minél hamarabb feldogozod annál könyebb lesz,de el kell fogadnod,hogy ő már meghalt,az élet megy tovább ,ha veszel egy másik kutyát idővel azt is ugyanígy fogod szeretni.

én még csak 16 éves leszek,még is már 3 felnőttkutyám öregségtől elhunyt és ezt felkelett dolgozni,hogy akikkel felnőttem azokat elveszítettem,egyik kutyával se élhetem ezeket megint...

Én már mindenkit felkészítettem, hogyha egyszer meghal a kutyám, akkor a következő kutyám egy whippet lesz. Tudom melyik tenyésztőktől vennék, és megkértem a családomat, hogyha nagyon ki leszek borulva, és tiltakozok, hogy nekem nem kell másik kutya, akkor is vegyenek egy kölyköt.

Aki "kutyás", az örökké kutyás marad, és csak ez fogja tudni kibillenteni a szomorúságból. Egy kölyökkel nem tennéd meg, hogy nem foglalkozol vele, és az eltereli a gondolataidat. Én sajnos mást nem tudok ajánlani. Az idő enyhíti majd a fájdalmát, de egy üres tér marad utána. És ezt pótolni kell:)

Nekem most a héten mérgezték meg mindkét kutyámat, szörnyű volt végig asszisztálni a haláltusájukat. Nagyon közel álltunk egymáshoz, nehéz lesz feldolgozni a halálukat, főleg így, hogy ilyen hirtelen történt az egész.

Azt tudom neked tanácsolni, hogy csakis a jövőre gondolj, tervezgess, ne tekints vissza, legalábbis addig ne, amíg ez ilyen szintű fájdalommal tölt el. Én sem tértem még magamhoz teljesen, de mivel van feladatom, abba menekülök.

A kutyád cuccait szerintem is pakold el, zárd ki teljesen a gondolataidból.:S

Fogadd részvétem!

Én nagyon sokat vártam arra, hogy felelősségteljesen be tudjak vállalni egy kutyát.

Meg is érkezett az első 'kislány', aztán később még örökbefogadtam egy idős kutyust. A mi 'kisöregünk' most lesz egy éve, hogy itthagyott minket. Nem vagyok túl rajta, és talán soha nem is leszek. Az idő segít, már nem mindig rajta jár az eszem, de nincs olyan nap, hogy ne emlékeznék rá, hogy ne fájna a hiánya.

Okosat nem tudok mondani... Akkor én is kicsit 'vele haltam'.

Én is elraktam mindent, ami rá emlékeztetett... Fél év telt el, mire a fotóját képes voltam kitenni a polcra.

Az idő valamit segít. Kitartás...