A kutyámmal élek, vele alszok mindig. Ami így is marad még jó esetben 7-8évig. Mekkora trauma lesz az számomra, ha ő már nem lesz? Félek attól, hogy nem fogom tudni majd feldolgozni a hiányát. (? )

Trauma az biztos.Felnőtt ember létemre nekem is potyogtak a könnyeim,amikor elástam a kutyám.

De mire eljut odáig,addigra már öreg kutyus lesz,esetleg valami öregkori baja is lesz,szóval neki is jobb ha már nem szenved.

Az enyém 16 és fél évig élt.Szoktam a sírja felé kocogni és olyankor gondolok rá.

Az én kutyámat nemrég altatták el (még nincs 2 hónapja), mert már nagyon beteg volt és csak szenvedett ő is, mi is.

Majdnem 14 éves volt, együtt nőttünk fel.

Emlékszem, nagyon szerettem és rettentő módon védtem is őt. Egyszer valaki dobott felé egy követ, mert megugatta én meg fogtam magam és futottam a gyerek felé, hogy eltöröm a karját. Apám avatkozott közbe, még mielőtt vér folyt volna...

Nagyon odavoltam az én szivemért (:-)) mindig azzal gúnyolódtak, hogy szerelmes vagyok abba a kutyába.

De komolyra fordítva, sok meghitt pillantunk is volt. Én sosem ordítoztam vele, csak ránéztem és már tudta mit akarok, nagyon jól elvoltunk.

A lényeg, hogy mindig úgy gondoltam, hogy ha ő nem lesz akkor megölöm magam vagy nem tudom, de én nem leszek képes tovább élni.

Aztán egyre idősebb lett, fájtak a lábai és ugye ami ilyenkor már lenni szokott. Így egyre gyakrabban jutott eszembe, hogy mi lesz ha egyszer ennek vége szakad...

de még akkor sem voltam hajlandó arra gondolni, hogy valaha is elengedjem.

Aztán amikor eljött az a pár nap, amikor már felmerült bennem az altatás (amiről azelőtt szintén hallani sem akartam) akkor ez az érzés valahogy megszűnt. Arra gondoltam, így helyes, el kell altattatni. Sokan mondták, ha szeretem, megteszem. És tényleg. Bánom is, hogy nem pár nappal előbb került rá sor. Tudom, furcsa lehet, hogy ezt mondom de már nem tudom menni az utolsó napokban és maga alá piszkított, nyüszített sokat.

Engem is nagyon meglepett, hogy egyszerre eltűntek a régi érzések és képes voltam tisztán látni a helyzetet és elengedni őt. Már nem gondolok rá (vagyis nem annyit), csinálom tovább az életem és vannak terveim, céljaim minden. Szóval szerencsére nem az lett, amit hittem, hogy történni fog, hogy majd összeroppanok.

Mondjuk én nem vagyok annyira érzelmes típus, egy hétvégém volt kb. amikor nagyon ki voltam, de akkor is csak szomorkodtam, nem sírtam. Néztem magam elé és azt éreztem, hogy valami nagyon fáj és meg kellene halni, hogy elmúljon, ennyi. Ez 2-3 napig, de csak mert a családtagok még hezitáltak, hogy kihívjuk-r az orvost az altatás végett.

De ne haragudj meg, ezt túlzásnak tartom kicsit. HOgy ezen aggódj :) Még van 7-8 évetek együtt, ahogy te is írtad. Én csak az utolsó 3 évben gondoltam ilyesmire, amikor már beteges volt a kutyus, nem volt olyan energikus.

Nehogy ezen aggódj majd 10 évig! Ilyesmire ne is gondolj még. Hidd el, ezalatt az idő alatt te is változni fogsz.

Nem tudom, hogy jól vettem-e ki a szavaidból... ha teljesen egyedül élsz és csak a kutyád van, akkor érdemes törekedni arra, hogy kialakíts egy párkapcsolatot. Vagy nem tudom, neked hogy lenne jobb, de nem biztos, hogy jó lesz, ha majd egyedül leszel a fájdalmaddal. Talán egy macska vagy valami kisállat segíthet. Nekem vannak macskáim is, és azért örülök, hogy nem olyan üres az udvar. Így is rossz néha, hogy nincs itt a kutyám, de legalább ha kint teszek-veszek, szaladnak mellettem a macskák.

Remélem segít egy kicsit, amit írtam. Más hasznos dolgot nem nagyon tudok mondani, csak gondoltam elmesélem nálam hogyan alakult ez. Tényleg nagyon féltem, hogy mi lesz ha már nem lesz velem, de úgy érzem sikerült lerendeznem magamban a dolgot és nem lesz gond. Másik kutyát nem szeretnék, de inkább azért nem, mert nem lenne most időm egy kiskutyára és lassan költözni is szeretnék stb. szóval ilyesmi dolgok miatt. Ha kutyákat látok vagy kutyás filmet nézek vagy akár fotót az én kicsimről kicsit furcsa érzés, de nem érzem rosszul magam, nem sírok. Nem tudom, hogy ez másnál miként van, de szerintem van élet egy ilyen tragédia után is. Én is szerettem őt és sokáig a legjobb barátom volt, a társam. De mindenki meghal egyszer, én is. El kell fogadni és folytatni tovább. Én sem fogom őt elfelejteni soha, most is ő nekem a legszebb, legokosabb, legkedvesebb kutya és mindig is ő lesz az egyetlen. Hálás vagyok, amiért az életem része volt. Ezzel a kedves érzéssel lépek tovább és alakítom az életem. Hiszen nekem még elvileg van sok-sok évem, amit logikusan nézve sem lenne célszerű szomorúan eltölteni. Én biztos nem akarnám, hogy a barátom vagy bárkim szomorkodjon, ha meghalok.

Ne felejtsen el, ne szűnjön meg szeretni, de tegye ezt át egy más szintre és adjon helyet a szívében másoknak is és éljen boldogan. Azzal, hogy nem gyászol örökké hanem továbblép engem még nem tagad meg. Nem törli el a múltunkat, nem válik hűtlenné.

Ugyanezt gondolom a kutyával kapcsolatban is, remélem többé-kevésbé érthetően fogalmaztam meg.

Az előző kutyám két és fél éve halt meg, apám születésnapján. Akkor már apu sem élt, előtte ment el. Zsani olyan volt, mint a testvérem, úgy is kezeltük; családtagként. Utána a váláskor anyu elajándékozta s addig rágtam a fülét, míg két év múlva visszaszerezte. Életem egyik legszebb napja volt; még emlékezett rám. De amikor elment, soha nem felejtem el, fájt és fájni is fog. De tavaly január végén megkaptam életem legszebb ajándékát. Egy ugyanolyan kiskutyát, mint ő volt, ugyanolyan rosszasággal és viselkedéssel. Hiányolom Zsanát, de amióta Zsebi mellettem van, olyan mintha ő is velem lenne. S ráadásul alig két hónapja egy ismerősöm rám bízta a kutyáját, mondván vagy menhely vagy én ideiglenesen. Fannit nem akartam visszaadni, nem foglalkoztak vele.

A szívem csücskei; két fajtiszta angol cocker spániel, mindennél jobban kárpótolnak. Hiába morog a párom; a kutyák éjjel mellettem alszanak; nagyon anyásak. Nem akarok semmit tenni ellene, nekem ez így jó. Egyszer elmennek, de amíg te emlékszel rá, rájuk; addig ott van. Zsani fényképe az ágy melletti szekrényen van, a lányoké mellette:) csak ez számít és a szeretetük, amit mindig érzel, hiszen akkor is örülnek neked, mikor morcos vagy és elbújnál a világ elől.