Mit tennétek a helymben? Baromira összetett és nehéz helyzet, bőgni tudnék.
Szóval a helyzet az, hogy a családomban (egész pontosan apukámnak) van egy angol masztiff, aki 7 éves. Sosem volt vele normálisan foglalkozva, és eleve labilis az idegrendszere, nagyon fél főleg az emberektől, de mindenféle hangoktól is. Kutyákkal korra, nemre, méretre való tekintet nélkül jól kijön, jól kommunikál.
Én nem laktam itthon mikor idekerült, de akkor még a tudásom sem volt meg ahhoz, hogy érdemben tudja foglalkozni egy olyan kutyával, aki nem meri kitenni a lábár a kertből, ha pedig mégis kiviszed, akkor farok maga alá húzva, és laposkúszás, rémüldözés a falevelektől.
Mióta kutyasulizom, és tanulok kiképzőnek elkezdtem vele foglalkozni. Hihetetlenül hálás minden figyelemért, ma fél óra alatt összeraktam egy lábnál követést, már tud úgy sétálni, hogy fent a farka, sőt néha csóválásra is ragadtatja magát odakint.
A helyzet viszont az, hogy apám mindenét elcseszte, és árverezik a házat hamarosan. A kutya sorsa így teljesen kilátástalanná vált.
Menhelyen nagyon rövid idő alatt megőrülne, az egészen biztos.
Ha egyedül lennék én magammal vinném, de van egy pasim is, akivel együtt élek, és nem különösebben kedveli a kutyákat, de az enyémet elfogadta. De még egy kutyát, ráadásul ekkorát nem szeretne látni a másfél szobás lakásunkban, ami ráadásul albérlet. Valahol ezt is megértem, ráadásul két kutyával nagyjából sehova sem tudnánk menni, eleve a kocsiba nagyon neccesen férnek be, villamosra nem lehet velük felszállni, elutazni lehetetlen, és rábízni se tudnék két kutyát senkire, pláne, hogy az egyik 70 kiló. Ráadásul egyelőre messze nincs olyan állapotban szocializáció szempontjából, hogy fel tudná dolgozni hirtelen a városi életet, annak zajait.
Én vállalnám a szocializációját, és szívesen megcsinálnék vele egy alapfokú tanfolyamot is, ki is fizetném, de nem tudom hova tenni, maximum panzióba addig míg tanfolyamozunk, és utána gazdát kéne keresni neki.
Szerintetek van esély egy 8 éves óriás testű kutyának gazdát találni, ha összerakom nála az alap engedelmességet?
A helyzet további pikantériája, hogy valószínűleg gennyes méhgyulladása is van, amivel apám nem hajlandó foglalkozni, most beszéltem az orvossal, és elvileg itthon tudok maradni, elintézni a műtétjét, úgyhogy holnap megműttetem és természetesen ki is fizetem apám helyett, de hiába lesz egészséges, akkor is kilátástalan az élete. Apám hallani se akar arról, hogy a kutyát megműtsék, pont a fentiek miatt, merthogy szerinte jobb lenne, ha mostmár inkább szépen lassan meghalna, minthogy kifzessünk ennyi pénzt érte, és utána ne tudjuk hova tenni :( Mindenesetre én ezt megoldom, de nem tudom, hogy hogyan lehet aztán tovább. Masztiff fajtamentésről sem nagyon tudok.
Lefuttattam már fejben minden lehetőséget, de egyszerűen annyira zavaros az egész, hogy gondoltam megkérdezlek benneteket, hátha van valami használható ötletetek. Mit lehet ilyen helyzetben csinálni? Ti mit tennétek?
Annyira szomorú ez az egész, és annyira sajnálom szerencsétlent, ő nem akart velünk lakni, és arról sem tehet, hogy apám elvállalkozta magát... :(
válasza:A kutyával kapcsolatban úgy gondolom, hogy érdemes lenne feltenni a facebookra és megkérni minél több embert, hogy osszák meg ők is. Esetleg rendszeresen beszámolhatnál a rehabilitációjáról, hátha valakinek idő közben megtetszik a kutya.
(Az elégedetlenkedőknek meg felhívnám a figyelmét arra a nem elhanyagolható apróságra, hogy a pasi ügyet Kitti hozta fel az alap kérdésben, mint fő problémát. A későbbi hozzászólásokból persze kiderült, hogy egzisztenciálisan függ a pasitól, tehát alkalmazkodnia kell hozzá.)
válasza: válasza:Mindenesetre kérdező, a pasid leszerepelt az első komolyabb problémánál.
Elnézi, hogy a kutya sorsa bizonytalan legyen és hogy te idegenekhez fordulj segítségért.
A következőnél vajon mi lesz...?
Sehogysem döntöttem, úgy döntöttem, hogy először azokat a problémákat oldjuk meg, amelyikek előttünk vannak.
A műtét úgy tűnik jól sikerült, legalábbis végig ott voltam vele, és semmi komplikáció nem volt. Telis tele volt cisztákkal a méhe is meg a petefészke is, de szerencsére nem volt feltelve gennyel, csak termelte, nyitva volt hüvelye, ez óriási mázli.
Ma voltunk infúzión azt is jól viselte szerencsére, és utána b-vitaminnak köszönhetően a kezemből hajlandó volt kicsit enni is. Holnap még infúzió, aztán elvileg már kaphatja szájon át a gyógyszert.
Aztán hagyom a francba a kutyasulit a saját kutyámmal, és haza fogok járni hétvégente, rendesen foglalkozni vele Kocsihoz szoktatni (ez jó tortúra lesz a mostani kocsis élményei után), emberekhez szoktatni, érdemben foglalkozni vele. Eddig azért nem tettem, mert azt a tanácsot kaptam oktatótól, hogy ne kezdjek el neki megmutatni egy olyan világot, ami nem lehet az övé, merthogy apám tutira nem fogja se sétáltatni, se tanítani. De ugye apám már nem is nagyon lesz vele.
Szóval foglalkozom vele sokat, meglátjuk mire megyünk. Ha sikerül jelentősebb eredményeket elérni, amira az alapján, hogy most végig az orvosnál is mennyire együttműködő volt, elég nagy esélyt látok.
Aztán majd meglátjuk, hogy a márciusi árverezés után meddig maradhat itt apám, és hogy hova megy egyáltalán.
Azért lássuk be, hogy aki itt leszerepelt, az nem a pasim, hanem az apám. Aki arra nem képes, hogy orvoshoz vigye a kutyát ha beteg, sőt ha én nem jövök haza egyéb ügyeket intézni észre sem veszi. Miután meg kiderült, hoyg baj van, nekem kell a sintér segítségével hozni-vinni a 60 kilós kutyát. Igazából a legjobb neki az lenne, ha apámmal mehetne akár hova is megy. Ha sikerül elérni egy minimális engedelmességi szintet, akkor talán apám is rávehető lesz, hogy tartsa lakásban. Vagy ha sikerül emberekhez szoktatni, akkor talán a nagymamám is bírna vele, bár erre kisebb esélyt látok.
Egyelőre egyáltalán nincs olyan állapotban, hogy el lehessen vinni egy pesti lakásba, az biztos. Tehát ha magammal is tudnám vinni, jó ideig a sulin kellene panzióznia. Próbálok keresni valami használható megoldást.
A pasimról meg szálljunk már le! Nem ez az első nagyobb nehézség, és sosem hagyott cserben. Ha erőltetném biztosan megengedné, hogy hazavigyem ezt a kutyát, de ez az ő részéről hatalmas kompromisszum lenne, amit nem szeretnék ráerőltetni. Kedves 41%-kos, elárulom neked, hogy mikor összeköltözésnél nem tudtuk a macskáját összeszoktatni a kutyámmal, nem is volt kérdés, hogy a macska költözik és nem a kutya. Nekem ez épp elég, hogy lemondott miattam és a kutyám miatt a macskájáról, nem várhatom, hogy a karrierjéről, a közös életünk megalapozásáról is le kellene mondania. Ha ott fogunk állni, hogy altatás, menhely, vagy hozzánk lesznek a lehetőségek nyilvánvaló, hogy ő is azt fogja mondani, hogy jöjjön hozzánk míg nem találok neki gazdát.
De őszintén szólva ha nem feltétlenül muszáj, akkor nem zárnám be egy lakásba. Most, hogy rosszul volt is folyamatosan kikéretőzött, inkább kint akarta felügyelni a házat. Ahányszor kimentem vele, körbe kellett járni a birtokát. Nem érzi magát jól bent, pláne nem érezné egy pesti lakásban, autók, meg bringák, meg üvöltő emberek között sétáltatva.
Próbálok találni valami vállalható megoldást, ha nem lesz, akkor marad az, hogy sulin kennelben, míg nem szokja meg a város ingereit, aztán hozzánk míg nem lesz gazdája. De ez az én részemről is hatalmas áldozat őszintén szólva, és az sem 100%, hogy a főbérlőnk megengedne mége gy, ráadásul ekkora kutyát. Nem beszélve arról, hogy az amúgy is szar csípője tropára menne a három emeletnyi lépcsőzéstől, ráadásul olyan környéken lakunk, ahol még sétáltatni is csak lépcsőkön tudom.
válasza:Szia!
Mi lett azóta a kutyussal? Nagyon tiszteletreméltó, hogy ennyit foglalkozol egy olyan kutyussal, aki nem a Te felelősséged...
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!