Mit csináljak? Elfogyott a türelmem, nincs több ötletem. (nagyon hosszú kifejtés, csak kalandoroknak és olvasni szeretőknek ajánlott)

Három éve van itthon két közepes méretű kutya, egyik menhelyről, másik egy állatvédő ismerőstől. Utóbbinál nem számítottam kevesebbre, mint a nehéz, és nagyon sokat fejlődött, már nem ugrik rá mindenkire, meg lehet érinteni a hátát úgy, hogy nem húzza be, elfogadja a jutalomfalatot... tehát elégedett vagyok a haladásával. A másik kutya is sokat fejlődött ahhoz képest, ahogy elhoztuk (túl élénk volt, mindenkire ugrált, mindent szétkapott, már ami az enyém... csak érnie kellett, semmi különös, nagy kutya- és emberbarát cimbi).

A ki**eszett gondom az az, hogy az kutya- és emberbarát cimbim időnként qrvára nem kutyabarát a pórázon. Van egy rosszindulatú idős pi**a a környéken, aki nem csak az én életemet, hanem másokét is már megkeserítette (nekem konkrétan egy évem, valahogy mindig összefutottam vele, aki neheztelt rám, amiért nem másik környéken sétáltatom a kutyáimat, azóta megy a bosszúhadjárat), nem akarom elengedni, mert tudom, kiakad, ha odamegy hozzá a kutya csupán megszagolni, ő pedig vinnyogni kezd, ha egy nagyobb kutya egyáltalán közelít felé. És van egy nagy, fekete nem tudom milyen kutya, akit egyenesen utál, messziről meglátva is neki indul morogva, vicsorogva, ugatva. Apukámnál szótfogad, de úgy is necces, ha ne adj isten egyszerre sétáltatunk és összefutunk.

Ismeretlen kutyáknál pedig, mint tegnap este, a menhelyi kuty barát cimbora csak úgy neki akart menni egy közepes méretű kutyának, s miután észrevette a másik, aki pisilt és szagolt, ő is. A másiktól már megszoktam, sokkal jobb a helyzet ebben is, de a mindenki cimbijétől nem! Leszidtam, de már elegem van, hogy így vagy úgy a három év napi 3 sétája alatt kvázi akkor lehet nyugodt sétám, ha senkivel nem futunk össze vagy csak olyannal, akit már ismernek és kedvelnek.

Megjártam a trénert, akinél amiket mutatott, teljesen jól ment minden, nálam nem, pedig pontosan ugyanúgy csináltam. Apukámnak mennie sem kellett, hiszen rögtön hallgattak rá, vagy legalábbis a menhelyes. Én meg, szóltam szépen, csúnyán, nyugodtan, türelmetlenül, suttogva, hangosan, kiabálva, idegbetegen, kértem, kijelentettem, könyörögtem, sírtam, de nem, nem válik be. A kutyák nagy részével nincs gond a menhelyesnek, csak éppen az említett kettő kutya (+ az öregasszony), és a váratlan "nem tetszik a másik" kirohanások váratlan csapások, nekem meg elegem van, hogy folyton elnézést kell kérnem valakitől. Apukám meg nevet az egészet, le se xarja, csak osztja nekem a kéretlen tanácsot, hogy én baxom el, hogy elvárom, hogy felnőttként kezeljem, pedig fejben nem vagyok felnőtt, mert ha nyugodtan állnék hozzá... Napi három séta van, ő hetente esetleg kétszer leviszi őket. Nagyon türelmes ember vagyok, ezt bárki megerősítheti, kiabálni pedig egyetlen egyszer kiabáltam, amikor akkor is elért ez a kétségbeesés, hogy mindegy, mit teszek, kire hallgatok, hogyan reagálok, türelmes vagyok vagy nem, ugyanaz a vége - a menhelyről jött kutyám nem tekint domninánsnak, falkavezérnek. És nem tréner volt a hülye, mert ő, és tényleg mindenki más, aki megcsinálta a tanítottakat vele, megcsinálta.

Én megyek ki- és be először az ajtón, legtöbbször én adok nekik enni, én vagyok velük a legtöbbet, és még sok én, én, ént tudnék írni. Tényleg igyekszem.

Az állatvédőssel naponta van valami kirohanás, a másikkal kevésbé, éppen ezért ér mindig váratlanul. Tegnap délután egy ráugató kis fehér kutya elől is elfutott többször is, mert nem akart vele összetűzni, egyszer nem ugatott vagy morgott rá, alapvetően nagyon türelmes kutya. Meg póráz nélkül máshogy viselkedik, de a már említett személyek miatt nem vihetem mindig anélkül, csak amikor kis csoportot találunk, akivel játszhat, kicsik és nagy kutyák egyaránt, ott elengedem (szerencsére mögöttünk van egy park, és további kettő nagyobb a közelben). Akik ismernek minket a környéken, mind azt mondják rá, hogy szeretetgombóc, imádják (három év az három év, sok kutyám van).

Szóval... mit tudok tenni? Jót szeretnék mindkettőnek, nyugodt sétákat magamnak, és dominánsabb lenni, de ahogy látom apukámnál, ehhez születni kell. Szidni se tudok rendesen, nem vesz komolyan a kutya, míg apukámnál elég csúnyán néznie vagy felemelnie a hangját.