Minden munkában azt írják, hogy elvárt a jó kommunikációs készsége. De akkor hogy dolgozzon a szerencsétlen szociofóbiás?

Ismét az ötödik vagyok.

Annyiban hiteles a hozzászólásom, hogy rólam szól és én éltem át. És én végigcsináltam!

Elmentem egy pszichológushoz, és elmondtam a bajomat. Írattam fel xanaxot is. Sem a pszichológus nem segített, sem a gyógyszer. Már-már azon gondolkodtam, hogy el kell mennem valami pszichiátriára hetekre, ahol durva gyógyszerekkel kikezelnek!!

És nem, nem volt nagyon gyenge szociális fóbiám. Olyan is megtörtént velem, hogy néztem a tv-ben egy műsort, ahol valaki megütött egy másik színészt, és tiszta vörös lettem, bepánikoltam. Egy rokonom odajött az utcán, és fülig vörös lettem csak attól, hogy odajött. Szerinted mennyire lehetett gyenge a szocfóbom? A napellenzős sapkámat mindig az arcomba húztam és nem mertem levenni, hátha takar az arcomból. Szerinted?

De elsiklottál valami felett: nem egyből a mély vízbe! Eleinte másodmagammal voltam egy irodában, és csak 1-2 félórára mentem be emberekkel foglalkozni. Akkor is úgy, hogy nem várták el tőlem a profi munkát, csak hogy legalább legyek jelen.

Ez változott az idők során lassan úgy, hogy teljes értékű munkaerőként kellett ott is dolgoznom. Ha az első naptól kellett volna, rosszul leszek. A fokozatosságon és a sok időn van a hangsúly.

Ha ki kellett volna állnom előadást tartani, talán össze is esek, nem csak izgulok. Most már talán még élvezném is. Fokozatosság!

Nagyon rossz ennek alárendelni az ember életét, de más nem fogja megoldani helyetted. Keress valami tevékenységet, ahol gyakorolhatsz! Legjobb szabad téren. Pl. futsz másokkal, vagy a fene tudja... Durva életminőség javulást hoz az ember életében. Ezek irreális félelmek. Be vagy pánikolva attól, hogy néznek? Mi a francnak, hiszen a legtöbb embernél úgyis jobban csinálod, amit csinálsz! Egyszerű: tök irreális, hogy ennyire izgulsz. És sok idő kell, amíg hozzászoksz ehhez a gondolathoz.

Nálam legalább is így működött. Ja, a pszichológus meg azt mondta, hogy örül, ha olyan emberrel találkozik, aki még el tud pirulni ebben a világban. Hát bekaphatja a .....!

Tisztában vagyok vele, hogy irreális az izgulásom. Ha nem így lenne, nem fóbiáról beszélnénk. Minden fajta fóbia irreális félelmet jelent. Csakhogy a tudat, hogy nincs mitől félnem még nem fog azon változtatni, hogy ugyanúgy félek. Hiába mondom magamnak a fejemben, hogy "nyugi, nincs mit izgulni, nem lesz gond". Ezek a gondolatok nem állítják meg a remegést, izzadást és rosszullétet. Sőt minél inkább azon gondolkodom, hogy nem kéne izgulni, mert nincs rá okom, annál jobban izgulok.

Amúgy teljesen ugyanolyan életet élek, mint az összes többi ember. Eljárok munkába, vásárolni, ügyeket intézni, családi, baráti összejövetelekre, stb. Tehát nem otthon ülök teljesen elzárva a külvilágtól, hanem emberek között vagyok nap, mint nap, így aztán folyamatosan "gyakorlom" is a szociális viselkedést, de mégsem lettem egy cseppet sem kevésbé "fóbiás", mint amilyen eddig voltam.

(Szintén 5. válaszoló)

Engem annyira bekorlátozott a szocfób, hogy nem tudtam baráti összejövetelekre járni, és ügyintézés előtt szinte fuldokoltam, úgy kapkodtam a levegőért. Sőt, a boltban nem mertem nyelni, mielőtt rám került volna a sor, hátha nem sikerül lenyelnem a számból a nyálat(!!). Szóval könnyen meglehet, hogy Te teljesen máshonnan indulsz, mint én indultam, vagy más jellegű a fóbiád, és azért nem működik nálad az, ami nálam működött.

Mindenesetre remélem, hogy valamitől javulásnak indul az állapotod, és végül teljesen eltűnik nálad is ez a sz.r! :)

#csak gondoltam az értelmes olvasó magától is rájön, hogy túlzok

Egyből mindenkinek leesett, hogy hazudsz. Ehhez nem kell 4 általános.

A kijelentésed TÉGED jellemez, nem azt, aki szembesít azzal, hogy depressziós túlzások és kifogások gyártásával akarod MAGADRÓL a felelősséget hárítani, hogy nem találsz munkát.