Akinek nagyon nehéz volt elhelyezkedni, annak hogy sikerült mégis? És mi volt az ok, ami miatt nem tudott?

Én sokáig makacskodtam egy szakkal, hogy majd lesz valahogy, majd találok valamit, aztán abba is hagytam.

Váltottam.

Megérte, van munkám.

Ebből rengeteget tanultam.

Előtte fújoltam mindig, hogy bezzeg akinek kapcsolatai vannak. Neki könnyű.

De ma már belátom, hogy ez a normális. Vagyis, ez is normális.

Mert másképp, hogy lehet állást találni? Neten, központon (ott megint emberekkel érintekezel), hírdetésen keresztül.

De egy statisztika alapján az emberek 90%-a kapcsolatokon, ismerőkön keresztül talál valamit.

Ezt némely esetben valóban fel lehet róni, hogy "bezzeg".

De lássuk be: emberek vagyunk.

Tizenéve közöm van ahhoz, ami most a munkám, és csak hobbiként űztem, sok onnan az ismerősöm. Tehát nem úgy keltem fel, hogy aznap kitaláltam, és soha életemben azt se tudtam mi is az.

A legtöbb ember így választ szakot, ahogy én is tettem (mármint az előzőt). Nehéz betörni oda, ahol még nem ismernek, ergo nincs kapcsolati tőkéd. Ez még annak is fontos, aki a szakma szupercsúcsa.

Én nem mondom, hogy lehetetlen, de az olyan, hogy mindig is penge élen való táncolás, ha valaki körömszakadtáig kitart egyetlen álma mellett, mert szerencse is kell.

Ezek idézetekben gyönyörűen festenek, hogy tarts ki, meg érd el, és stb. De érdemes észrevenni, mi az, amikor a kitartás már nem kitartás, hanem naivitás.

És akkor azt el kell engedni. Ha nem is örökre, de egy darabig. Néha az élettel kompromisszumot kell kötni.

Anno azért sem volt olyan nagy ismeretségi köröm, mert egy befelé forduló, magamnak való ember voltam, sőt csendes. Nem adtam fel a személyiségem, viszont rájöttem, hogy végeredményben még nekem is jól esik kicsit nyitottabbnak lenni.

Ez amúgy olyan ördögi kör tud lenni, néha nem azért zárkózott valaki mert olyan, csak egyszerűen neki így kényelmes, és fél kimutatni magát.

Én is így voltam.

És megváltozott az életem.

Egyszer a gyakorlati helyemen anno azt mondta egy idősebb pacák: tudja, nagyon sok múlik ám a személyiségen is.

Egyszer két kislány közül, mikor választanom kellett, tudja mért vettem fel a másikat? Mert hasonlított az édesanyámra, és nagyon kedves volt.

Én nem igazán hiszek az netes önéletrajz küldözgetésben,

nekem nem is jött be, és tudom is, hogy személyesen sokkal nyerőbb lennék, de valamit nem lehet postázni... és ezt most lehet sokan igazságtalannak vélik.

De hát azt se lehet mondani, hogy senkinek se sikerül, mert van akinek igen.