Állásinterjú után miért nem jeleznek vissza?

Amikor az első munkahelyemet kerestem (spec. pedagógiai) részt vettem életem legjobb interjúján.

Nem volt túl messze, jó volt az időbeosztás, a pénz, a létszám, a feltételek.

Az interjún részt vett az a kolléga, akivel később szorosan, napi szinten együtt dolgoztunk volna, mondták, hogy csak kölcsönös szimpátia esetén vesznek fel.

Ez zseniális húzás, azóta sem láttam ilyet, pedig nagyon fontos lenne.

A hely pedig olyan volt belülről, amilyenről mindig álmodtam. Ha egyszer magam alakíthatnék egy pedagógiai intézményt, így nézne ki.

Nem kellettem.

Felhívtak, és olyan szép elutasítást kaptam, a mai napig meghatódom, pedig már 5 éve volt. Nem sablon szöveg, rólam beszéltek, őszinte, pozitív benyomás, és az, hogy végül mégsem engem választottak, de nehéz volt a döntés.

El is sírtam magam kicsit a telefonban,éreztem, hogy nekik is nehéz.

(kb. mint egy szakítás, komolyan)

Utólag tudom, hogy azért nem kellettem, mert fiatal lányként, jegygyűrűvel az ujjamon nem voltam olyan jó jelölt, mint az, akinek már 12 éves a gyereke.

(Egyébként pedagógiai pályán szokás megkérdezni, hogy akarsz-e gyereket, ami kutyaszorító, mert ha akarsz, akkor biztos gyesre mész, ha meg nem akarsz, akkor miért dolgozol gyerekekkel?)

Mindegy.

Azt akarom ezzel mondani, hogy néha nekik is nehéz nemet mondani.

Majd amikor évek múlva esetleg téged akar egy cég, te nem őket választod, rá fogsz jönni, hogy milyen nehéz is ezt elmondani.

Ez persze nem mentség de az éremnek két oldala van.