A relativitáselmélet bővítésével/módosításával magyarázni a kvantumkorrelációt?

Nem hiszem, hogy itt amatőr szinten komoly ötletek lehetnének.

A jelenség lényege az, hogy az ilyen összekapcsolt részecskepárok egyetlen részecskének tekinthetők.

Valahogy úgy, mint ahogy pl. egy proton és egy elektron együtt egy hidrogénatom.

Aztán, ha ezt az egyetlen részecskét valamilyen helyzetbe kényszeríted (pl. elé raksz egy ütközőt), akkor szétesik kettő részecskére, adott szabályok szerint.

Na: hogy ezt hogyan csinálja, ez a Nobel díjas kérdés.

Itt van az, ugye hogy ez a "részecske" már lehet akár több fényév kiterjedésű, az ütközéssel átellenes oldalon szabadul fel a másik részecske belőle, és az ütközőt olyan gyorsan elé lehet rakni, hogy nincs ideje a hatásnak végigvonulni ezen a több fényéven.

TEHÁT ez egy olyan típusú hatás, amit még NEM ISMERÜNK. Csak azt ismerjük, hogy mi a folyamat eredménye - azt, hogy mit csinál közben, nem tudjuk.

Azt hiszem, ezt a korrelációt nem megmagyarázni kell, hanem elfogadni. A Bell-egyenlőtlenségek kvantummechanika általi sérülése arra utal, hogy a világunkat helyesen leírni nem lehet egy olyan elmélettel, amely a lokális realizmus talaján áll. Einsteini értelemben ugyan lehet lokális, de el kell fogadni, hogy az a fajta realizmus, ami a klasszikus fizikában elfogadott és amely szerint egy mérendő rendszernek a mérés előtt már rendelkeznie kell az adott mértékű mennyiséggel, és a mérés csupán feltárja ezt az értéket, valójában nem igaz. És a realizmusnak ez a nemléte okozza azt a kvantum-nemlokalitást, amely a kvantumkorrelációk hátterében áll.

Megjegyzem, nem kell ahhoz összefonódott állapot, hogy a realizmusnak ezt a hiányát észrevegyük. Elég csak egy olyan kvantumrendszert tekinteni, amely a mérendő mennyiség sajátállapotait tekintve ezen állapotok koherens szuperpozíciójában van. A mérés ezek közül valamelyiket adja vissza véletlenszerűen. Ami itt az igazi rejtély, az a szuperpozícióra való képesség, azaz koherencia. Ez okozza a párhuzamosságot, az "egyidejűleg létezést", és ez áll a hátterében annak is, amit mi kvantumkorrelációnak nevezünk.

A legjobban ezt a szemléletet egyébként a kvantummechanika Feynman-féle pályaintegrálásos felfogása közvetíti: a természet mindt lehetséges útvonalat kipróbál, és ezek egymásra hatása hozza létre a kísérleti eredményt.