Mit gondoltok a virtuális örök életről?

Jó a kérdés. Én úgy oldanám meg, hogy feltölteném a személyiségemet, de inaktiváltatnám, és utána néhány havonta elmennék frissíteni a feltöltött tudatcsomagot. Vagyis élném az életem amíg el nem unom vagy véget nem ér, és a folyamatosan aktualizált tudatom csak a testem működésképtelensége után válna aktívvá.

Bár, amint feltöltöttem, a virtuális énem onnantól egy önálló személyiségként működne tovább, függetlenül valós mivoltomtól. Vagyis két helyen létezhetnék egyszerre, egy virtuális és egy valós létben. Lennék én, és lenne egy Mini-Me :D Sőt, ha fel lehetett tölteni, akkor akár másolni, sokszorosítani is lehet, tehát akár sok-sok Sceptic is kóricálhatna a virtuális birodalomban :)

Ezért aztán tulajdonképpen értéktelenebbé is válna virtuális valóm mint a valós valóm, hiszen utóbbi egyszeri és pótolhatatlan, míg előbbiből annyi másolatot és módosított másolatot készíthetnék, amennyit csak akarnék. Viszont valós létemben elsősorban a földi örömöknek hódolnék, míg virtuális valómban önmagam állandó fejlesztésével foglalkoznék. Ha programsorokba lehet fejteni a tudatomat, akkor javítani, kiegészíteni és fejleszteni is lehet, akárcsak egy mai számítógépen futó operációs rendszert. A mai Win8 is a Win1.0-ból indult ki, és azért fényévekkel előrébb jár már a Win8, mint az akkori Win1.0, minden tekintetből. Ha így lehetne fejlesztgetni a virtualtudatomat is, akkor elsősorban az önfejlesztő részek fejlesztésére feküdnék rá, ez elméletben exponenciális mértékű növekedést-fejlődést tenne lehetővé, csupán az erőforrások szűkössége szabhatna határt neki. Már nem sok idő, és az önfejlesztő oprendszerek is meg fognak jelenni a piacon, sőt, bizonyos mértékig már a mai fejlettebb oprendszerek is önfejlesztőek bizonyos szempontok alapján. Tehát ez már nem is fantasztikum, csak kissé nyögvenyelősen halad még a dolog.

Igazából a különböző moduljaim fejlesztéseinek összehangolása lenne talán az egyik legnagyobb probléma, amit meg kéne oldanom. Elvégre mégis csak önmagamat kell fejlesztenem, ami azt jelenti, hogy elég, ha egyetlen egy valamit elrontok, és talán olyan végtelen ciklusba kerülök, ahonnan nem találok kiutat. Valami ilyesmiként képzelem el a virtuális halált, olyan mértékben elrontani saját magam (akár csak valami legapróbb banális hülyeséggel is), hogy onnantól aztán véglegesen kijavíthatatlanná válna a programkódom - legalábbis önmagam számára mindenképpen.

Mindenesetre sok lehetőséget, hatalmas potenciált látok egy ilyen lépésben, ha ez valamikor valóban valósággá vál(hat)na.

Jah, egy jó könyv a témában tőlem is:

Brandon Hackett: Poszthumán döntés

Magyar író (angol álnév), és nagyon jó sci-fi. Mozgalmas, fordulatos, és nagyon megmarad a tudomány berkein belül. Amolyan elképzelhető jövőképet fest egy olyan világról, ahol ez a kérdésben szereplő dolog már egy létező - bár még csak kivételezettek számára elérhető - technológia.

Ne feledd, hogy ha a tudatod, mint önálló lény kezd el működni valahol, akkor jogai is lesznek.

Pl. az, hogy nem tölti vissza a testedbe azt a tudást, amit ő szerzett meg.

John Scalzi: Vének háborúja.

Szerintem nagyon jó sci-fi.

Ott a tudat-áttöltés már "napi rutin".

Lehet, hogy sokan ezt erősnek fogják érezni, de szerintem a tudat áttöltése számítógépbe még ebben a században meg fog valósulni.

Nem sokkal fogja követni az agy-agy közti közvetlen elektronikus kommunikációt, annak meg az alapjai már ma hihetetlen mértékben fejlődnek.

#4: Attól félek, igazad van. Remélem azért, hogy nem, hogy ez kiküszöbölhető.

Viszont az előző kommentemben említett sci-fi könyvben az átvitel éber tudatnál, folyamatosan történik, tehát úgymond én magam, az éntudatom aktívan, önmagát figyelve, folytonossági hiány nélkül költözik át. Én így elfogadnám, hogy valóban én megyek át, nem egy másolatom születik, miközben én meghalok.