A cukiságérzet hogy alakult ki az emberekben?

Erre van egy elméletem: az előemberek régen kisállatokkal csajoztak.

a nagy szem, kerek pofi mindenképp kedvező, mivel az emeri utódok is így néznek ki, így tehetik a lehető legjobb benyomást ránk, vagyis a szüleikre, egszerűen belénk van kódolva, hogy mit találunk cukinak :)

Az apró szőrös (emlős) állatokat kedveljük, mivel az embergyerekek is ilyenek voltak annak idején. Meg ugye a nagy szemek, stb. Ezért tűnik barátságosabbnak egy plüss oroszlán, mint egy plüss pók. :D

ahogy írták. a gyermekek aranyosak mert hasonlítanak a vidrákra (az én verzióm). a valóságban pedig pont fordítva.

Nem prédát látunk bennük, hanem - pont "elenkezőleg" - gondoskodást váltanak ki.

Minden állat kicsinye úgy néz ki, hogy az a kinézet rokonszenvet váltson ki az adott fajhoz tartozó állatból, hogy megvédje. Ez ugye jó az utódnak, mert magát nem tudja védeni. Szerintem nálunk ez azért tevődik át több állatra, mert sok, nekünk hasznot hozó állattal kapcsolatban állt az ember történelmileg (kutya, macska, baromfiak, sertés, ló, stb stb.) De pl. egy ponty vagy egy cserebogár kicsinye nem vonz senkit különösebben.

Nagy fej, nagy, kerek szemek, magas domború homlok, rövid pici orr - a felnőtt példányokhoz viszonyítva többé-kevésbé az összes emlősállat kölykei így néznek ki. Ez az egyedfejlődés korai szakaszának általános "törvényszerűségeiből" is következik (fejvég fejlődik előbb, mint a végtagok; agykoponya előbb, mint az arckoponya stb.). Ezután nem meglepő, hogy a természet (részben) ezeket a tulajdonságokat használta ki, hogy gondoskodásra késztesse a szülőket vagy egyéb "rokon felnőtteket", de főleg az anyákat. Mivel ezek eléggé általános kölyökállat-tulajdonságok (neoténia), és mivel minden állatfaj hasonló tulajdonságokra "ugrik", ezért a "cukidetektor" (cuki=védendő gondozandó lényecske) más fajok kicsinyeire is "beriaszthat" (állatok közt is előfordul, hogy más fajok kicsinyeit nevelik fel, a maugligyerek-történetek is valószínűleg így kezdődnek...).