A fizika szemszögéből létezik nyitott jövő, vagy sem?

Nem néztem meg a videót, mert nem pazarlom az időmet. Akinek értelmes gondolata van, írja le egy cikkben és pár perc alatt elolvasom.

De ettől eltekintve:

1. Az is el van már döntve, hogy a rulettgolyó melyik számon fog megállni. De annyi kezdeti feltételtől olyan bonyolult módon függ, hogy a gyakorlatban véletlen.

2. Nincs jelentősége annak, hogy minden eleve el van-e döntve. Az is el van döntve, hogy az embernek bizonyos szituációkban döntenie kell. És akkor dönt és ezzel alakítja a jövőt.

3. A határozatlansági elmélet miatt nem tudhatjuk, hogy a kis tömegű testek hol vannak és merre haladnak. Nincsenek is "valahol", hanem szét vannak kenődve a térben és nem tudhatjuk, hogy hol fognak kölcsönhatásba lépni más határozatlan helyű és sebességű részecskékkel. Ezért a világ nem lehet determinált.

#2 > nem tudomány

De, kivételesen ez most az, az előadó Dávid Gyula, aki tartott tudományos ismeretterjesztő előadásokat (sőt előadássorozatokat), a linkelt előadás az ELTE „Az atomoktól a csillagokig” előadássorozatának az egyik előadása. Ugyan a laikusok szintjén van előadva, de kellő tudományos alapossággal megközelítve.

~ ~ ~

> Az alábbi előadás szerint a múlt, a jelen, és a jövő csak illúzió

Einstein is hasonlóan fogalmazta ezt meg: „People like us, who believe in physics, know that the distinction between past, present, and future is only a stubbornly persistent illusion”

> Akkor, minden el van döntve.

Dávid Gyula valóban szépen levezeti, hogy ez a helyzet. A speciális relativitáselméletből, az egyidejűség relativitásából valóban ennek kell következnie. Lehet, hogy ezt csak bizonyos megkötéseken belül igaz, de mindenesetre az, ami neked a nem túl távoli jövő, az lehet, hogy egy másik megfigyelő számára már a múlt, és ha a múlt „befagyott”, akkor számára ez – mivel neki a múltja – befagyott, így bár számodra ez még a jövő, de akkor számodra is befagyott kell, hogy legyen. (Persze ez akkor igaz, ha a valóság objektív, azaz két különböző megfigyelő nem lát két egymással össze nem egyeztethető valóságot, pl. az, hogy a pohár leesett és széttört, az objektív, nincs olyan megfigyelő, ami azt látná, hogy a pohár nem esett le.)

> Akkor, minden el van döntve.

Ez alapján ez a szükségszerű következtetés.

> Ha a jövő is be van fagyva, akkor az ember célkitűzései csak illúziók, amelyek már rég eldőltek.

Igen, ez is a szükségszerű következik ebből. De még ha abból is indulunk ki, hogy a jövő nincs „befagyva”, akkor is meg lehet kérdőjelezni a szabad akarat létezését, logikai úton. Abból, hogy a jövő nincs befagyva, abból sem következik, hogy létezik szabad akarat (így szabad döntés, szabad elhatározás).

De hogy kicsit elszakadva a tudománytól, kicsit filozófiai, pszichológiai oldalról közelítsem meg a dolgot, az illúziót sem kell lebecsülni. Van mondjuk egy bűvész. Ő csinál valami bűvésztrükköt, mondjuk eltűnik egy ládában és megjelenik egy másikban. A dolog olyan módon történik, ami látszólag ellentmond a fizika törvényeinek, és természetesen meg vagy győződve arról, hogy mindez illúzió, ténylegesen nem az történik, mint ami történni látszik. De hiába tudod mindezt, ettől még a te megélésed, élményed továbbra is az marad, hogy a bűvész az egyik dobozból a másikba került. Sőt van az a bűvésztrükk, aminél ha azt is tudod, hogy hogyan csinálja a trükköt a bűvész, akkor is megteremtődik az illúzió.

Vagy az optikai illúziókat is felhozhatnám. Pl. ezt: [link] . Hiába tudod, hogy illúzió, sőt hiába leplezed le, hogy pontosan mi és hogyan teremti meg benned az illúziót, attól még az illúzió újra megteremtődik, mikor újraindul az animáció.

Így aztán hiába látod be, hogy a jövő eldőlt, hogy a világ determinált, hogy a célkitűzéseid, döntéseid illúziók, attól még másnap fel fogsz kelni, hozni fogsz döntéseket, és úgy fogod megélni, hogy a döntéseidet te hoztad meg, és a világot alakítják a te döntéseid.

~ ~ ~

#3 > A diktatúrák magyarázata mindig az eleve elrendelés.

Meglehet, de következetesen gondolkodva akkor a diktatúrát leverő forradalom is eleve elrendelt. Az, hogy a világ determinált, abból nem következik az, hogy valamiféle jövőbeli esemény látszólag kisebb vagy nagyobb valószínűséggel kellene, hogy megtörténjen, ahhoz képest, mintha a világ nem lenne determinált.

~ ~ ~

#4 > 3. A határozatlansági elmélet miatt nem tudhatjuk, hogy a kis tömegű testek hol vannak és merre haladnak.

Ez így nem teljesen igaz. Több kvantumfizikai folyamat matematikája csak annyit állít, hogy bizonyos események nem egzakt módon következnek valamiféle múltbeli állapotból. A klasszikus fizikában a dobókocka dobásnak azért nem tudom előre az eredményét, mert nem áll rendelkezésemre minden adat és nincs időm kiszámolni a kocka pályáját. De valójában a dobókocka pályája elvileg az eldobás pillanatának az állapotából – vagy bármelyik múltbéli állapotból – egzakt összefüggések mentén előre kiszámolható lenne.

A kvantumfizika viszont azt mondja, hogy nem is lehet ismerni a rendszer állapotát teljes egészében, de még ha a lehetséges legtöbb információm is lenne a rendszerről, akkor sem tudnám abból kiszámolni, hogy mondjuk egyetlenegy darab konkrét radioaktív atom az elkövetkező 10 percben elbomlik-e vagy sem. Maximum sok atomból statisztikai alapon tudok csak valószínűségeket számolni, mondjuk ki tudom számolni, hogy egymillió atom esetén 90% az esélye, hogy az elbomló atomok száma 496 000 és és 504 000 közé fog esni.

De ez nem összeegyeztethetetlen a determináltsággal. Attól, hogy nem tudom a múlt állapotából kiszámolni azt, hogy az az egy darab atom elbomlik-e vagy sem 10 percen belül, hogy számomra ez egy véletlenszerű esemény, attól még lehet, hogy „meg van írva”, a világegyetem történetének a „forgatókönyvében”, hogy ez az atom márpedig 2023. augusztus 28-án, helyi idő szerint 10:48:52-kor fog elbomlani. Nem azért, mert az események kauzális láncolata akkor fogja a rendszer állapotában az ehhez szükséges feltételeket megteremteni, hanem azért, mert sajt. Pontosabban azért, mert valamilyen ismeretlen okból a világegyetem olyannak teremtődött meg a múltjával és jövőjével együtt, amiben ez a kérdéses atom szükségszerűen, de nem a környezetből és a megelőző állapotokból fakadóan pontosan ekkor bomlik el.

A valódi véletlen létezése nemkauzális világot ugyan biztosít, de nem feltétlenül biztosít nemdeterminált világot.

Nekem ez a tömbuniverzum egy picit zavaros gondolatnak tűnik az előadás alapján. Tudja valaki, hogy mondják a tömbuniverzumot angolul?

Pl. nem világos, hogy mi a kapcsolat a tömbuniverzum és a precízebben definiált téridő fogalma között, ami matematikailag egy sokaság, események halmaza. Matematikailag, az események, a téridő pontjai ugyanúgy léteznek függetlenül attól, hogy az nekem a jövőm, múltam vagy jelenem. Az én valóságom pedig egy időszerű görbe a téridőben, amivel események egy részhalmazát "érintem". Ebből a perspektívából hozzám képest az, hogy egy adott esemény a jövőm, jelenem vagy múltam attól függ, hogy kauzálisan milyen kapcsolatban vagyok vele, vagy kapcsolatban vagyok-e egyáltalán. Ha a jövőm, akkor befolyásolom, ha a múltam, akkor ő befolyásol engem, ha a jelenem, akkor pedig nincs köztünk kauzális kapcsolat.

Ez a kép nekem így volt eddig teljes, a tömbuniverzum feltevése nem világos, hogy ehhez hogy viszonyul egyelőre.

#6 > Nem néztem meg, de…

Úgy nehéz lesz róla véleményt nyilvánítani.

#7 > az ötös valasz remek pelda a teves kovetkeztetesre

Például melyik állítás nem következik a másik állításból?

> Szepen sorolja az erveket de mivel nincs tisztazva hogy mire vonatkozik az eleve elrendeles ezert a vegkifejlet teves.

Nem nagyon használtam sem én, sem Dávid Gyula az „eleve elrendelés” fogalmát, mert annak van némi extra vallási tartalma. Itt arról van szó, hogy a jövő az tekinthető-e alakíthatónak, befolyásolhatónak, vagy ugyanúgy, ahogy a múlt is, kötött és változatlan, mondhatni „befagyott”.

A kérdés az, hogy tekinthető-e a világegyetem a múltjával és jövőjével együtt kvázi egy statikus négydimenziós állóképnek, ahhoz hasonlóan, ahogy az általános iskolában egy út-idő grafikonnal egy kétdimenziós állóképpel le tudtuk írni a mozgást, egy egydimenziós térben való időbeli változást. Ha igen, akkor jelennek azt nevezhetjük, ami ennek a négydimenziós állóképnek az egyik metszete, a jövő és a múlt között pusztán annyi a különbség, hogy azt a metszetet már érintettük-e vagy sem, de ebben a szemléletben mindkettő ugyanolyan statikus, változatlan.

Némi analógiával kicsit olyan ez a kérdés, hogy a könyvnek vajon csak azok a betűi vannak-e változtathatatlanul kinyomtatva, amit már elolvastunk, vagy azok is, amiket csak a jövőben fogunk olvasni. És azért tűnik úgy, hogy a válasz az, hogy a jövőben olvasott betűk is változtathatatlanul benne vannak a könyvben, mert amit mi még nem olvastunk el, azt más már elolvasta, így számára változtathatatlannak kell lennie. Az, hogy nálam hányadik oldalon van kinyitva a könyv, esetleges, az az én személyes, szubjektív nézőpontom, az előző és következő lapok felépítése szempontjából lényegtelen. A könyv az ami van, és ha történetesen én éppen a 108. oldalánál tartok – ez a jelenem –, attól még a 162. oldal pontosan ugyanúgy meg van írva, mint a 32. oldal, az én benyomásaim, élményeim a könyvről a 162. oldalt ugyanúgy nem fogják átírni, mint ahogy a már elolvasott 32. oldalt sem.

Persze ez egy analógia, ami így önmagában spekulatív lenne, hiszen olyan feltételezéssel él, miszerint van olyan ember, aki előbbre tart a könyv olvasásában. Viszont a speciális relaitivitáselmélet meg egy jól kipróbált leírása a világnak, amiben az egyidejűség relativitás nem kiindulóalap, hanem következmény, és amiből következik az, hogy kell, hogy legyen olyan ember, akinél a könyv nem a 108., hanem a 110. oldalon van nyitva, így bár számomra ez még a jövő, de aligha tudok hatni arra, hogy mi legyen a 109. oldalon.

Ismét az örök problémakör.

„A” mond valamit, „B” értelmezi és bármi kijöhet. Ki bizony, de nem azért, mert ez egy ilyen valóság, hanem mert az ember „szereti, ha a dolog kerek. vagyis hall (tapasztal) valamit, valójában nem is érdekli, hogy ezáltal minden világos-e, hanem fantáziája (emberi tulajdonság, és más „objektum” ilyennel nem rendelkezik) kiegészíti, majd ezután ő úgy éli meg, mint objektív valóságot, és véletlenül sem fogadja el, hogy az nem az, csak ő annak hiszi.

„nyitott jövő” – jó lenne, ha erről elmélkedünk közösen, mindannyian ugyanarról, és ne kicsikét másról – kinek kinek a saját tapasztalata szerint. Vagyis arról, van egy objektív valóság, amit mi megtapasztalunk, és amikor beszélünk róla, pontosan arról beszélünk. Ez feltételezi, hogy a megfigyelésünk teljes. Azaz a valóság minden részletét, amely mint kezdeti feltétel nem befolyásolja a következő pillanatot, pontosan megtudtuk. Tehát ez ember egy tökéletes megfigyelő. Erősen kétlem. De! Ez az ember képes megfigyelését abszolút pontosan továbbadni egy másik embernek, aki az előbbi valóságot nem figyelte meg. És a másik pontosan ugyanazokkal az ismeretekkel fog rendelkezni (legalább erről!). Tehát létezik tökéletes kommunikáció. Ezt kicsit erősebben kétlem.

Az „illúzió” egy leképezési eredmény. MINDIG. Adott egy valóság, valaki megfigyelte, és korábbi ismeretei alapján értelmezi. Ez van az ő fejében erről, mint egy képzet. Most következne a kettő (valóság és képzet) összevetése. Ha ezt egy másik személy teszi, akkor előbb neki mindkettőt meg kellett ismernie. Azt könnyen belátjuk, hogy ő is megfigyelő volt. Azt is el kell fogadnunk, hogy az ő fejében is van egy képzet. Így ő három elemmel áll szemben. Ahhoz, hogy „összevessen” tökéletes mását kell hogy kapja az előbbi megfigyelő erről való ismereteinek. Azaz létezik tökéletes kommunikáció. Az „összevetés” ezután megtörténik, és két eset van. Vagy minden azonos vagy nem. Erről való biztos állítás feltételezi, hogy az összevető minden létező információ birtokában van, minden létezőt összevetett, azaz az összehasonlítás tökéletes. Miközben tudjuk, hogy nem.

Arról van szó, hogy van egy csomó jelenség, amit megfigyelünk (nagyjából), és az az információ elegendő a „másiktól” való szétválasztáshoz (vagy az azonosság elfogadásához). És ebben a körben minden világos, nincs ellentmondás, nincs probléma, minden információ kicserélhető stb. Ezt szépen megszokjuk, és a későbbieben – már teljesen más körülmények között – alkalmazzuk. És csodálkozunk. Mert azon körülmények között ez (a megismerhetőség, ahogy eddig értettük) nem igaz. E jelenség például komolyabb matematikával foglalkozók körében nem ismeretlen. Tehát kevéssé lepődnek meg. Itt az a valóság működik, hogy az ember olyan amilyen, méreteiben, megfigyelési lehetőségeiben, annak interpretációjában és még sok másban. Amíg a világ ehhez hasonló szeletét vizsgálja, minden remekül megy, semmi probléma (legalábbis sokak számára). Ám amint az iménti körből kilépünk, és egyre távolodunk, egyre több problémával szembesülünk. Néhány ilyen: mennyire vagyunk képesek megfigyelni; mennyire vagyunk képesek elvonatkoztatni (gondolkodni); mennyire vagyunk képesek ismereteinkből valami új minőséget alkotni; mi van ha nem mindent ismerünk, vagyis mennyire vagyunk képesek helyes következtetést levonni. Nem is törekszem a teljességre, hiszen ez lehetetlen. De az talán látható, az „illúzió” nem egyéb, mint a valóságról alkotott képzet teljessége. És ennek a valósághoz való hasonlósága ismereteink mennyiségétől és minőségétől függ. Gyerekek hétköznapi csodákat csodálnak meg. Felnőttek számára sem nehéz ez, különben nem létezne bűvész foglalkozás. Szakmabeliek számára már nehezebb valakinek „illúziót” (értsd, a valóságtól lényegesen eltérő képzetet) kelteni. De lehet, főleg az adott szakma határterületeivel foglakozók számára.

Akkor tehát a való világ való vagy illúzió számunkra? Ez bizonynézőpont kérdése. És nem meghatározható, következésképp végtelen ideig vitatkozni lehet rajta. A matematikai elemzés itt pótcselekvés, ez ugyanis a filozófia területe alapvetően. Annyiban, hogy mit jelent az erről való társalgás során az azonosság és az eltérés. Ez szubjektív vagy objektív? És ezek csak a legegyszerűbb kérdések. És kétségtelen, vastagon van köze ehhez a pszichológiának is, hiszen a gondolkodási minták tanultak, ugyanakkor az agyműködéssel is úgy vagyunk, mint a kvantumfizikával. Jó sokat tudunk, de még azt se, eleget-e ahhoz, hogy alapvető dolgokat magyarázzunk.

Rendkívül csábító azt gondolni, az ehhez szükséges pontossággal fogalmazunk és gondolkodunk. De valóban? Ha igen, meg kéne határozni egzaktul (azaz úgy, hogy egy szint felett mindenki ugyanazt értse és ebben konszenzus van – vigyázat, az euklídeszi geometriáról legalább 2000 éven t konszenzus volt az értők körében, míg egy Bolyai János azt nem mondta nono! van itt más is.) például a következőket: mi az, hogy tudomány; mi az „illúzió”; mit jelent a minden el van döntve; mit jelent a determinizmus, még inkább az indeterminizmus; mit jelent a határozatlanság (ez viszonylag könnyű), stb.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem beszélhetünk erről, a különféle megközelítésekről, a különböző nézőpontokról és arról, ami abból következik. Csak ítéletet ne mondjunk! Az ember nem rendelkezhet soha minden információval. Ezer oka van ennek, de talán a legmegrázóbb: akkor nincs tovább, nem érvényes, hogy a világ maga a mozgás, akkor minden befagy azon a ponton. Hiszen több ismeret nincs! Ha pedig adott dologgal kapcsolatban vannak hiányosságok az ismeretben, mi jogon állít? Lehet még csűrni, de talán ennyi elegendő…