Szerinted a három állításból melyik igaz?

"mondjuk nagyságrendileg 10^33 cps "

Addigra kiderülhet, hogy ez bőven kicsi.

> Ahogyan a végén írod, nem kell szimulálni azokat a részeket, amelyek nincsenek oksági kapcsolatban azzal, aminek a megismerésére a szimuláció irányul – ez zárójelbe is teszi az első pontodat.

Oksági kapcsolat – sok-sok áttétellel – éppenséggel lehet, csak éppen elhanyagolható a jelentősége. Példaként azt hoztam, hogy egy közlekedési szimulációba nem programozzuk le az út menti szántóföldben élő egyik földigiliszta DNS-ét, de lehet ez a változás mondjuk a giliszták elszaporodását okozza hosszútávon, ami miatt a rá vadászó madarak elszaporodását is okozhatja, ami minimálisan is, de akár befolyásolhatja a közlekedést, mondjuk nagyobb eséllyel történik egy a szélvédőbe becsapódó madár okozta baleset.

De itt nem is ez a lényeg. A szimuláció célja szempontjából nincs leprogramozva az út menti szántóföldben élő földigiliszta DNS-ének változása, egyáltalán nincs is ilyen jellegű információ a szimulációban, úgy általában a szimuláció nem tartalmaz földigilisztát. A valóságban meg van földigiliszta és van a DNS-ében változás. Pont ez teszi megkülönböztethetővé a szimulációt a valóságtól.

Akárhogy is nézzük, ami a szimulációban információ, annak a szimulációt futtató rendszerben is információnak kell lennie, annak minden memóriaigényével együtt. Ami a szimulációban változás, az a szimulációt végző számítógépben is változás, aminek meg megvan a számítási kapacitás igénye. És ez nem technikai korlát, hanem elvi korlát. Maximum az technikai korlát, hogy 1 bitnyi adathoz mekkora méretű tárolókapacitás kell (1000 atom, 10 atom, esetleg 1 atom), illetve hogy a változások kiszámolásához szükséges elemek mekkorák, mekkora mondjuk egy AND vagy egy OR kapu, az hány atomból épül fel.

Nem a mi technikai fejlettségünkön nem lehetséges az, hogy egy rendszer – egy számítógép – egy nála komplexebb rendszert szimuláljon, hanem elvileg nem lehetséges.

~ ~ ~

Így hát, ha mi akarunk valaha egy rendszert szimulálni, akkor mindig két lehetőség lesz:

1. Szimulálunk egy rendszert – mondjuk egy csepp vizet – teljes egészében, annak minden lehetséges jelenségével együtt. De ezzel az a gond, hogy nem tudjuk soha, hogy ismerjük-e a világ összes összefüggését, jelenségét. Az nem akkora gond, hogy nem ismerjük és nem is ismerhetjük meg egy rendszer – legyen az akármekkora is – teljes állapotát, mert a szimuláció indulhat általunk generált, nem a valóságból vett adatokkal is. Ezen túl is vannak komoly elvi akadályok, mondjuk olyan fizikai problémák, amiknek nincs – és bizonyítottan nincs, tehát a jövőben sem lesz – zárt alakban felírható matematika megoldásuk – lásd pl. háromtest-probléma –, de akár Gödel első nemteljességi tételét is megemlíthetjük itt.

2. Vagy szimulálunk egy hétköznapi léptékben is értelmezhető méretű rendszert, mondjuk egy baktériumot, egy várost, egy galaxist, de ezt meg elvi szinten is csak úgy tehetjük meg, hogy a valósághoz képest egy végtelenül leegyszerűsített modell szerint szimulálunk. Mondjuk egy SimCity jó példa erre, ami egy egész várost szimulál, csak éppen abban egy ember komplexitása leírható néhány bájttal, hol van, merre megy, hogy érzi magát, milyen színű a ruhája, esetleg még azt is, hogy mennyire gazdag, mennyire boldog, stb… De aligha fogja a SimCity szimulálni az egyes emberek mindenféle gondolatait, pl. nem fog az egyik emberke verset írni.

A fene tudja, de egyik lehetőséget sem érzem elég erős érvnek amellett, hogy a mi világunk jó eséllyel egy szimuláció lenne.

~ ~ ~

> soha, tehát soha nem lesznek, mondjuk nagyságrendileg 10^33 cps teljesítményű számítógépeink.

A számítási kapacitás kevésbé érdekes. Nem kell, hogy a szimulált világban az idő ugyanolyan ütemben teljen, mint a szimulációt végző világban. Egy egyszerűsített modellel lehet pár óra alatt szimulálni mondjuk galaxisok ütközését, ami évmilliókig tart. Vagy lehet hónapokon keresztül futtatni egy olyan szimulációt, ami 1 másodpercnyi történést szimulál. A gond nem ezzel, hanem az információmennyiséggel van.

De ha valós idejű szimulációt akarunk a 10^33 utasítás másodpercenként az nem sok. Oké, hogy ez kb. egybilliárdszor több, mint a mai 500 leggyorsabb szuperszámítógép számítási kapacitása *együttesen*, de ha onnan nézzük, hogy a háromtest-problémának nincs zárt alakban felírható megoldása, akkor mindjárt nem tűnik soknak.

Pl. az elektromágneses erő hatótávolsága végtelen, persze a távolság négyzetével fordított arányban csökken. Ha 1 mólnyi töltött részecskének a mozgását akarom modellezni, akkor maximum azt tudom csinálni, hogy mondjuk másodpercenként 100-szor kiszámolom minden test között a távolságot, kiszámolom az erő nagyságát, majd az erőket összegezve megváltoztatom a sebességet, és abból kiszámolom a részecskék új helyzetét. Ez sem tökéletes, a másodpercenként 100-szor történő kiszámítás nem ugyanazt fogja kihozni, mintha valódi részecskékről lenne szó, de elégedjünk meg ezzel. Ha 1 mólnyi töltéssel rendelkező részecskénél akarom ezt megcsinálni, akkor 6*10^23 részecskére kell kiszámolnom azt, hogy összes többi erre milyen erővel hat. Ez 1,8*10^47 részecskepár. És minden részecskepárnál több művelet szükséges a számításhoz. 10^50 utasítás/másodpercnél is csak ott vagyunk, hogy egy mólnyi anyagban csak az elektromos vonzásból, taszításból származó mozgást szimuláltuk le, azt is csak elnagyoltan, közelítőleg.

De ahogy írtam ez nem akkora gond.

> ebből adódik, hogy a szükséges számítási kapacitás

Továbbra is azt mondom, nincs „szükséges számítási kapacitás”. Anno még 386-os gépen ismerkedtem egy raytrace-ing programmal. Teljesen valósághű képeket tudott generálni, csak éppen egy képkocka legenerálásához kellett mondjuk 5 perc. Hogy most akkor egy 1 perces animációt nem 1 perc alatt, hanem 5 nap alatt generált le, az az animáció tartalma szempontjából lényegtelen.

> Az viszont megjegyzendő, hogy Bostrom eredeti tanulmánya szerint a szimuláció nem a fizikai valóságot szimulálja, hanem a benne lévő tudatokat,

Érdekes elgondolás…

Az emberi agyban 50–100 milliárd idegsejt van. Az még úgy nem is tűnik soknak. Csakhogy az idegsejtek nem csak úgy állnak önmagukban, hanem kapcsolatok – szinapszisok – vannak közöttük. Csak a kapcsolatok érintkezési pontjából van kb 10^14 darab. És a szinapszisok struktúrája is eléggé változatos. És még ezek a szinapszisok folyamatosan változnak is, új kapcsolatok épülnek ki, kapcsolatok gyengülnek meg, szűnnek meg. Az is nagyon elnagyolt lenne, ha két idegsejt között egy kapcsolatot egy dupla pontosságú szám írna le, az agyban ennék azért komplexebb jelenségek zajlanak le. Tehát tárolni kell azt, hogy az adott kapcsolat melyik két agysejt között van, és mi az állapota. Ez 24 bájt alsó hangon. Egy teljes agynál ezzel a nagyon elnagyolt szimulációval is a tárhelyigény 2400 TB. Nem ma, de ez egyszer kezelhető adatmennyiség lesz.

(Ami a számítási kapacitást illeti, ugye az emberi agy analóg. Az ember 30 képkocka/másodperc sebességet már folytonos mozgásnak lát ugyan, de képes érezni a különbséget egy 60 Hz-es és egy 100 Hz-es monitor között, tehát a 10^18 CPS valóban egy minimálisan szükséges számítási kapacitás lenne, ha valós időben akarjuk futtatni a szimulációt.)

Csakhogy nem lehet és nem elég csak a tudatot tárolni. A tudat nem egy zárt rendszer. Az embert az érzékszervein keresztül mindenféle ingerek érik, és a tetteivel kihat a környezetére. Ezt is le kell generálni. Pl. ha kinézek az ablakon, látom, ahogy a szél fújja a faleveleket. Meg látom a felásott utcát, mert vízvezetéket cseréltek. Ha sok tudatot generálunk, akkor ezeknek a külső tényezőknek is szinkronban kell lennie, konzisztensnek kell lennie. Nem találhatom meg azt az az almát az asztalon, amit te öt perccel előtte megettél… A falevelek mozgásának mikéntjét is tartalmaznia kell a szimulációnak, aminek összhangban kell lennie azzal, amit már megtapasztaltam, de nem is lehet minden egyforma, a tölgyfa, a nyárfa, meg a fűzfa leveleit máshogy fújja a szél. A vízvezeték csere látványának is összhangban kell lennie azzal, hogy a múlt héten két nap is vízszünet volt, nem folyt a csapból a víz.

Illetve lehet így is, el tudunk jutni a szolipszizmusig is, hiszen elképzelhető, hogy csak egy, vagy csak néhány tudatnak létezik a teljes szimulációja, a többi ember csak egy egyszerűsített modell alapján szimulálódik. De akkor is az általam tapasztalt világnak önmagával is konzisztensnek kell lennie, nem találhatom meg azt az almát sem az asztalon, amit én ettem meg öt perccel azelőtt, a környezet szimulációját ugyanúgy működtetni kell, és ha a többi tudatot nem kell teljes komplexitásában, de azért a közvetlen ismerőseimet eléggé komplex módon kellene szimulálni.

Tehát akárhogy is nézem, mindenképpen szimulálni kell egy igencsak komplex valóságot is a tudat mellé. Ennek nehéz megbecsülni a tárhelyigényét, azt az információmennyiséget, ami ehhez szükséges, de gyanítom, hogy ha nem egy tudós tudatát szimuláljuk, hanem egy hétköznapi emberét, és mindazt, amit ő átélhet, akkor is nagyságrendekkel nagyobb információmennyiségről van szó, mint amit maga a tudat jelent.

~ ~ ~

Meg egy ilyen szimulációt le is kell programozni. Aztán hardvert biztosítani hozzá, meg áramot. Mindehhez sok-sok idő, munka és pénz kellene. A kérdés, hogy mi az a cél, amiért mégis érdemes ezt megcsinálni. Az ember praktikus célokat szokott kitűzni, valamilyen konkrét céllal futtat egy szimulációt, és a cél szempontjából irreleváns elemeket balgaság lenne leprogramozni. Minek?

Hamarabb kipusztítja magát, vagy legalábbis a jelenlegi modern világot összeomlasztja, mint hogy ilyen jellegű dolgot meglépne...

Kezdődik újra majd szinte minden.