Mi a boldogság filozófiai szemszögből?

boldogság = elvárások - valóság

Meg tudod fogalmazni pontosabban, hogy mire vagy kíváncsi? A boldogságról minden bizonnyal tetszőleges terjedelemben lehet filozofálgatni.

Miért is kell ezt filozófiai szemszögből megközelíteni..? Ennek biológiai oka van. Ennyi erővel a fotoszintézisen is lehetne elmélkedni, könyökölve a csukott tankönyvön.

Én nem hiszem, hogy vizsgálható filozófiailag, ez empirikus tudományterület. Ne együnk már levest villával :/

A bölcsesség sokszor a különböző dolgok megkülönböztetésén múlik. Jelen helyzetben meg kell különböztetni az érzelmet az állapottól…

Meg persze az is kellene, hogy ugyanazt értsük bizonyos fogalmak alatt, ami viszont nem könnyű. Van egy csomó szavunk, aminek az értelme különbözik, mégis egymásra csúszik, és egészen mást gondol az egyik, illetve a másik ember alatta. Jelen esetben ilyen fogalmak az öröm, boldogság, derű, jókedv, felhőtlenség stb.

Elsőre lehet kicsit száraz magyarázatnak tűnik, de majd igyekszem jó példákkal életszerűbbé tenni. Az érzelem mindig egy pillanatnyi reakció, mindig a jelenre reflektál, általában nem túl cizelláltan, pusztán tetszik-nem teszik alapon. Az érzelem pontszerű és paraméter nélküli. Illetve van olyan érzelem, ami már egy kicsit állapotszerű, percekig, órákig, akár napokig fennmaradhat, mégis ideiglenes és paraméterekkel nem jól írható le. A boldogság számomra ez utóbbit jelenti. Egy érzelmet és nem egy állapotot. Az állapot ezzel szemben folytonos és jól leírható paraméterekkel. Az, hogy a fizetésem x Ft, az egy állapot. Az, hogy y éve vagyok együtt a párommal, az is egy állapot. Objektíven leírható, meghatározható.

Sok ember ott követi el a hibát, hogy a boldogságra úgy gondol, mint valamiféle alapvető állapotra, ami elérhető, valamiféle olyan állapotra, aminek a fenntartása révén az ember boldog is marad. Pedig ez lehetetlen, mert a boldogság inkább érzelem. Sokan körbe is írják ezt az állapotot, hogy „majd akkor leszek boldog, ha befejezem a sulit, lesz egy állásom, amiből fenn tudok tartani egy albérletet, meg lesz egy barátnőm/barátom”. Aztán mikor eléri, nem lesz boldog, mert akkor már a boldogság neki az, „ha lesz egy saját lakásom, egy autó, összeházasodok a párommal, lesz két gyerekünk”. Aztán sokan itt kerülnek válságba, mert még ha hitelből is, de elérvén ezeket mégsem érzik magukat boldognak, viszont az anyagi javakat már kvázi kimaxolták. Aki ebbe az állapotba kerül, azt tudja, hogy persze lehetne nyaralója, helikoptere, de már azt is kezdi érteni – ha nem is tudatosan –, hogy attól sem lenne boldog. Sok házasság emiatt megy szét, mert sokszor az egyik fél azt gondolja, majd egy új barátnő, férj, feleség meghozza a boldogságot. De nem fogja.

A boldogság, illetve annak ellenkezője – csalódottság, szomorúság, elkeseredettség – nem az állapotunkat, hanem az állapotunk változását tükrözi vissza. Ha matematikai szakzsargonnal akarnám jellemezni, a boldogság nem más, mint az állapotunk deriváltja.

Tegyük fel van három ember. Aladár 120 000 Ft-ot keres már két éve. Béla 150 000 Ft-ot, Cecil meg 170 000 Ft-ot. Ha mindegyikük fizetése a jövő hónaptól 150 000 Ft lesz, akkor Aladár boldog lesz. Béla semlegesen viszonyul hozzá, Cecil viszont egyenesen csalódott, boldogtalan lesz. Mert nem a fizetés mértéke számít, hanem a változás iránya és nagysága.

Kapsz egy tortát, mert születésnapod van. Örülsz neki. De maga a pokol lenne, ha öt éven keresztül minden nap kapnál egy tortát. Veszel egy új tévét. Örülsz neki, boldog vagy. Még akár egy hónappal később is. De tudsz-e boldog lenni ugyanannak a két éves tévének a birtoklásától? Aligha. Már egy kicsit nagyobb képátlójú, kicsit nagyobb felbontású, kicsit nagyobb dinamikájú, kicsit okosabb tévét szeretnél. Ráadásul az un. fogyasztói társadalom még gerjeszti is benned mindezt. Sokkal boldogabb ember az, aki több éves gürcölés után megvesz egy negyven éves Trabantot, mint az, aki a második Ferrariját veszi meg idén.

Van, aki vásárlásfüggő lesz. Miért? Mert jó érzés volt egyszer bemenni a plázába és venni egy új ruhát. Azt gondolja, hogy ha a jövő héten is vesz egy új ruhát, attól újra boldog lesz. Egy rövid ideig igen. De idővel már nem érez különösebb boldogságot a heti, vagy akár napi vásárlásoktól, viszont már nem tud lemondani róla, mert az óriási boldogtalanságot, kétségbeesést okozna. Úgy tűnik, a változás is válhat idővel állapottá, a boldogság talán nem is az állapot első, hanem a második, vagy akár harmadik deriváltja, nem is az állapotunk változása, hanem a változás változása, vagy a változás változásának változása az, ami boldogságot okoz.

Ahogy Shakespeare írja a LII. szonettben:

Úgy vagyok, mint gazdag, aki, bár

Van kulcsa, elzárt kincse rejtekébe

Örvendezni túlgyakran mégse jár,

Hogy ne kopjék a ritka gyönyör éle.

Az ünnepnap azért kápráztat el,

Mert szürke napokból ragyog elő,

Ritkán, ahogy a nyakláncban tüzel

Itt-ott egy-egy igazi drágakő.

Ilyen szekrényem, az idő is: elrejt

És őriz, mint ruhát a ruhatár,

S kivételes üdv a kivételes perc,

Mikor, titkos kincs, egyszerre kitár.

Boldog szépséged mindennel felér:

Aki lát, ujjong, s aki nem, remél.

~ ~ ~ ~ ~ ~ ~

Sokan viszont boldogok akarnak lenni. Nem fog sikerülni. A boldogság nem fenntartható. Viszont van egy jó hírem is… India – és a világ – legnagyobb eposzában a Mahábhárata című műben van egy történet, mikor Dharma, az igazság, a törvény istene tó alapjában jelenik meg, és akik isznak a tóból, meghalnak. Az eposz egyik főszereplője Judhisthira – aki nem mellesleg Dharma fia – megmentheti a testvéreit, ha megfelel néhány kérdésre. Dharma egyik kérdése az, hogy „Mi az ami elkerülhetetlen?”. Judhisthira elsőre meglepő, de némi gondolkodással beláthatóan bölcs válasza erre a kérdésre az, hogy „A boldogság”.

És így is van. A boldogság nem fenntartható és nem érhető el. De nincs az a szerencsétlen sorsú, depressziós, elkeseredett ember, aki folyamatosan az tud maradni, és ha akár csak egy-egy pillanatra és ritkán, de ne élné meg a boldogság pillanatát.

A boldogságot nem szabad kergetni. Ha jól csinálod a dolgaidat, időről-időre szembe fog jönni. Ha szembejön, persze ki lehet élvezni minden pillanatát, nyugodtan lehet élvezni ezt az érzést, de nem szabad rá vadászni. Sokkal bölcsebb inkább valamiféle derűt, higgadtságot, szenvtelenséget, érzelmi stabilitás kialakítania az embernek, mindig felkészülni a legrosszabbra és hinni a legjobban, és bármelyik is jön szembe, mindig késznek lenni rá, hogy érzelmektől mentesen, racionálisan, objektíven keresse meg az ember a következő lépést.

~ ~ ~ ~ ~ ~ ~

A korunk sem kedvez az érzelmeink közötti eligazodásban.

Konrad Lorenz írja Az emberiség nyolc halálos bűne című könyvében, hogy az egyik ilyen bűn az érzelmek kihalása. Hadd idézzek be ebből néhány gondolatot:

„Amikor valaki izzadtan és fáradtan, felsebzett ujjakkal, sajgó, agyongyötört izmokkal egy nehezen megmászható hegy csúcsára ér, annak tudatában, hogy hamarosan a visszaút még nagyobb nehézségeivel és veszélyeivel kell megküzdenie, valószínűleg nem gyönyör az, amit érez, hanem a legnagyobb öröm, amit csak ember elképzelhet. Gyönyörhöz hozzájuthatunk kemény, megfeszített munka és kellemetlenségek nélkül is, de »isteni szikrák« így nem szoktak kipattanni. Az, hogy a kellemetlenséget egyre kevésbé vagyunk hajlandóak eltűrni, az emberi életnek a természet által elrendelt csúcsait és mélységeit mesterségesen elegyengetett síksággá változtatja, a nagyszabású hullámhegyekből és völgyekből alig észlelhető fodrozódást, a fényből és árnyékból unalmas szürkeséget, egyszóval: halálos unalmat teremt.”

„A bosszúsággal szembeni növekvő türelmetlenség – az örömök csökkenő vonzásával együtt – oda vezet, hogy az emberek nem képesek munkát fektetni olyan tevékenységbe, amely az »örömöket« majd csak a későbbiekben hozza meg. Ebből ered bármely újonnan támadt kívánság azonnali kielégítésének igénye. A vágyak azonnali kielégítésének igényét a termelők és a kereskedők minden lehetséges eszközzel ösztönzik, és a fogyasztók megdöbbentő módon nem veszik észre, hogy a szívélyesen kínált részletfizetési lehetőségekkel rabszolgasorba hajtják őket.”