Ti miről szoktatok filozofálni?

Szóba jött itt az élet értelme. Harcz László adott egy érdekes és valahol logikus választ erre. Majd lehet, ha lesz időm rá, erre külön kitérek.

Most viszont én egy kicsit emberibb oldalról közelíteném meg a kérdést. Vannak olyan emberek, akik több száz, sőt több ezer éve meghaltak. Valamiért mégis fennmaradt a nevük. Persze közöttük is vannak jó és rossz emberek, ugyanúgy fennmaradt mondjuk Marcus Aurelius neve is, és Caligula neve is. Fennmaradt Mahatma Gandhi neve is, meg Adolf Hitler neve is. Pontosan tudjuk, hogy melyik jó és melyik rossz, melyik neve maradt fenn követendő példaként, valamilyen kiemelkedő erénye miatt, és melyik maradt meg figyelmeztetésként, elrettentő példaként.

Ebből valahogy kiolvasható, hogy a különböző koroktól, különböző szokásoktól, kultúráktól, viszonyoktól függetlenül úgy általában az emberiség milyen erényeket, és milyen hibákat tart számon. Melyek azok a tulajdonságok, képességek, amiket nagyra értékelünk egy emberben, melyek azok a tulajdonságok, amiket úgy hibának, hiányosságnak, vagy bűnnek tartunk.

Mi más lehetne hát az ember életének a legnemesebb célkitűzése, mint saját magunkban ezeknek pozitív képességeknek a megtalálása, kibontakoztatása, az erények elmélyítése, valamint a hibák lemetszése magunkról, a hiányosságok kompenzálása, áthidalása? Röviden: mi más lehetne a legnemesebb cél, mint megtanulni úgy élni, hogy egyre méltóbbá váljon az ember névre?

"Etikus-e valakit megingatni a hitében, ha nem vagy megbizonyosodva róla, hogy azt az embert a hitén kívül van, ami megtartja?"

Igazad van! Alapból nem az! Ezen gondolkodtam már én is, és hasonló következtetésekre jutottam. Szégyellem is, hogy most ebben az összefüggésben nem jutott eszembe!

A 21-es hsz-ból, Süsü-től:

„Ebből valahogy kiolvasható, hogy a különböző koroktól, különböző szokásoktól, kultúráktól, viszonyoktól függetlenül úgy általában az emberiség milyen erényeket, és milyen hibákat tart számon. Melyek azok a tulajdonságok, képességek, amiket nagyra értékelünk egy emberben, melyek azok a tulajdonságok, amiket úgy hibának, hiányosságnak, vagy bűnnek tartunk.

Mi más lehetne hát az ember életének a legnemesebb célkitűzése, mint saját magunkban ezeknek pozitív képességeknek a megtalálása, kibontakoztatása, az erények elmélyítése, valamint a hibák lemetszése magunkról, a hiányosságok kompenzálása, áthidalása? Röviden: mi más lehetne a legnemesebb cél, mint megtanulni úgy élni, hogy egyre méltóbbá váljon az ember névre?”

A válaszom:

A hivatalos élvonalbéli filozófia ma kb. itt tart, tehát az ún. erényeknél. Odáig jutottak el, hogy létezik az önmeghaladás, az önmagunkon való túllépés v. szakkifejezéssel az „öntranszcendencia” jelensége, és az erkölcs csúcsának a fő erényeket tartják, igazságosság, szerénység, becsületesség stb..

Ezek tkp. tüneti jelenségek, arra, hogy mi az erkölcsösség létrejötte oka, miért szükségszerű erkölcsösnek lenni, mi is az erkölcs működése – erről sehol semmi!

Pedig a fő erények kérdése is mutatja, hogy az erkölcs objektívnek tekinthető, általános, minden emberre vonatkozó követelményrendszer (mint ahogy Platon, Kant, Sartre stb. stb. véleménye is lényegében ez). Hát ha az erények mindenkinél elvárt vonások és mindenkinél ugyanazt jelentik, ugyanúgy zajlik a működésük, akkor az ugyebár azt jelenti, hogy ez a jelenség objektívnak tekintendő az egész emberiségen belül.

„Az ember életének a legnemesebb célkitűzése”, írod. Emberről írsz, tehát általánosan, minden emberről. Nem egyes emberekről és közösségekről, ahol úgymond más-más (lenne) az erkölcs jelentése…

Azért röviden az erkölcs létrejötte okáról és működéséről is valamit írok, de megjegyzem, hogy erről a „10 pon…..” és a „21 pontban….” címkezdetű írásaim valóban nagyon röviden – és összeszedettebben - tájékoztatnak, itt sem tudnám rövidebben leírni! Azért egy-két mondat:

Az ember előtti korban az evolúciós, létfenntartó ösztönök maradéktalanul ellátták az élet fenntartása folyamatát, az állatok az evolúció által alkalmazott jutalmazó és bűntető érzésekkel remekül irányíthatók voltak, és persze, ma is. A szabályozás alapja és legfőbb tényezője az, hogy az állat a jutalmazó érzéseket mindenáron meg akarja szerezni, és emiatt engedelmeskedik az evolúciós, létfenntartó ösztönei késztetéseinek. Mert ezek a jutalom-érzések az életük legvonzóbb érzései, elérendő céljai.

Az ember viszont a nagyobb eszével és bonyolultabb elméjével meg tudta oldani, hogy az evolúciós kötelezettségek teljesítése nélkül is hozzájusson ezekhez a csodás érzésekhez. Ezt úgy érte, úgy éri el, hogy az elme becsapja saját magát és az ösztönöket is, és elhiteti ezekkel, hogy ő igenis eleget tett az evolúciós, létfenntartó kötelezettségeinek, és most aztán már ide vele azokkal a gyönyörökkel, ide vele az örömökkel, az extázissal, a kéjjel, az élvezetekkel, a boldogsággal!

Tehát befelé, saját magát is becsapja, és kifelé, a közösség, a konkurensek felé is csal, hazudik, képmutató stb. A befelé irányuló csalást öncsalásnak, önámításnak, önigazoló öntömjénezésnek nevezzük, a kifelé szólót képmutatásnak, vagy nemes egyszerűséggel csak símán hazugságnak.

Igenám, de azok az emberi egyedek, akikben így elszabadult az öncsalás és a képmutatás, az élet fenntartásához szükséges állandó alkalmazkodásban, döntéshozatalban a hamisság miatt, saját magukat is félrevezetve, rossz döntéseket is hoznak, és így az evolúció fő célja, az élet fenntartása meghiúsul. Ezek az egyének nyilván rosszabbul szaporodtak, génjeiket sokkal kisebb számban tették bele a faj nagy közös génkészletébe.

És azok az egyének sokasodtak, akikben mutáció révén vagy ki tudja, mi miatt, de működött a lelkiismeret, amely végül mindig szembesít a csalásainkkal, és így a lelkiismerettel rendelkező egyedek aránya egyre nőtt a népességben, és végül, ma már azt lehet mondani, hogy az emberi faj minden egyede rendelkezik lelkiismerettel (Konrad Lorenz tétele alapján).

Tehát az evolúció „kiküszöbölte” a lelkiismeret „bevezetésével” a csalást, pontosabban általa megteremtette a csalás kiküszöbölése lehetőségét.

Úgy is lehet kicsit vulgáris módon mondani, hogy az evolúció a lelkiismeret „bevezetésével” igyekszik megszűntetni azokat a gondokat, amelyeket az ember létrejötte okozott az élet biztonságos fennmaradásával kapcsolatban… , tehát hogy az ember legfőbb feladata az, hogy az ember létrejöttekor keletkezett veszélyeket kiküszöbölje… 

És hogy visszacsatoljak az erényekhez: Mivel az öncsalás és a képmutatás által valósul meg az erkölcstelenség, ezért az öncsalás által okozott főbb tünetek leküzdése vált kívánatossá.

Tehát azt nem ismerik el, mert nem ők, a filozófusok ismerték föl, hogy az erkölcstelenség fő végrehajtója az öncsalás, képmutatás, de ezek látható következményeit, amelyeket nem is lehetne letagadni, az erényeket elismerik, és ezeknél nem is mennek tovább.

Súlyos, hatalmas paradigma-váltásra van szükség, de mivel nem belülről, a filozófusok branche-ából származó ember tette meg az ehhez szükséges felismeréseket, így nem vesznek tudomást az eredményeimről. Igaz, a teljes általánosításig csak kb. egy éve jutottam el, de az odáig vezető eredményeimet sem voltak hajlandók kommentálni. Már a legelső publikált tanulmányomban, kb. 2002-ből, amelyet hamarosan le is vetetek a MEK-ből (és a végleges megoldást, a teljes általánosítást tartalmazó „Az evolúció filozófiája”-t kérem majd oda betenni), tartalmazza az önámítást, a képmutatást, mint általános erkölcsi jelenségeket, továbbá az örömszerzési kényszert, az önbecsülési kényszert (a rangsorkényszert) mint az erkölcs gyakorlatilag legjelentősebb tényezői közül néhány igen fontosat.

De a blogomban, a harczlaszlo.blogspot.hu – n minden fontosabb írásom ott van, csak be kell írni a kereső címsorába felül, pl. a Google-ba az előbb leírt blognevet, és ott már csak görgetni kell.

Üdv. H. L.

Soha nem reméltem, hogy ilyen gondolatokat fogok itt a GYK-n olvasni. Nem azért, mert nem lenne, aki kifejtse, hanem azért, mert van aki meggyalázza.

Most gondolatban visszavonom mindazt a rosszat, amit erről a fórumról olvastam. Az ok?Nem létezik tökéletes. De létezik nemes. És ennyi elég is.

Válasz a 23. sz. hozzászólásra:

Azt írod:

"Én azon, hogy miért nem lehet egyszerűen mindent megbeszélni, hogy mindkét fél jól járjon... Miért kell valakinek mindenáron ártania a másiknak, miért kell mindig sérülnie valakinek."

Mert a rivalizálás, a verseny, a győzniakarás mindenkiben ösztönösen ott él. Ezt az etológusok rangsor-ösztönnek nevezik, csekélységem ugyanerre a hamis önbecsülés ösztönös kényszerét szoktam írni, mondani. Lásd a Fogalomtáramban "a hamis önbecsülés" fogalmát!

> Az okoskodás és a valós dolgok között nincs összhang

Rossz esetben… Jó esetben a döntések, tettek, célok összhangba kerülnek a gondolkodással, a világképpel, az értékrenddel. Ha valaki csak elmélkedik, az valóban nem sokat ér, ha az nem nyilvánul meg tettekben. Viszont minden döntést, tettet megelőz és feltételez egy világkép, értékrend, szemléletmód, és az ezekből fakadó gondolatok, döntések.

Ha valaki csak úgy jár az erdőbe, anélkül, hogy célt tűzne ki, anélkül, hogy időnként összevetné a helyzetét a cél helyzetével, az könnyen eltévedhet, könnyen járhat körbe-körbe. Ez ugyanúgy hiba, mint az, ha valaki csak a térképet nézegetve jelöl ki célpontokat, viszont nem indul el az úton, nem lép ki a lakásból.

A buddhizmus egyik fő tanítása a nemes nyolcrétű ösvény, ami a szenvedéstől való megszabadulás útja:

1. Helyes szemlélet

2. Helyes szándék

3. Helyes beszéd

4. Helyes cselekvés

5. Helyes életmód

6. Helyes erőfeszítés

7. Helyes éberség

8. Helyes elmélyedés

És itt fontos, hogy az összes pont megvalósuljon. Viszont ezek így egymást követik, mindegyik feltételezi az előző pontot. Helyes szándék aligha születhet meg helyes szemlélet nélkül. Helyes beszéd aligha születik meg helyes szándék és helyes szemlélet nélkül… És… Helyes cselekvés aligha születhet meg helyen szemlélet, helyes szándék, és helyes beszéd nélkül. Helyes életmód aligha születhet meg helyes személet, helyes cselekvések nélkül.

~ ~ ~

A filozófia csak a modern korban vált valamiféle elefántcsonttoronyból való kívülálló szemlélődéssé. Vagy legalábbis ez a sztereotip kép alakult ki róla. A filozófia alapvetően életmód. Lehet persze pusztán elméleti koncepcióként nézni mondjuk a sztoikus filozófiára, de a puding próbája végül mégis az, hogy ez a a szemlélet mennyire válik a részeddé, mennyire tudsz a lehető leghétköznapibb helyzetekben is sztoikus maradni, mennyire tanulsz meg belső háborgás, nyugtalanság nélkül türelmesen, és higgadtan állni a sorban, ha előtted valaki ügyetlenkedik. Mennyire tudod megőrizni a belső nyugalmi állapotodat, ha mondjuk az orrod előtt csukja be a busz az ajtót. Mennyire tudsz higgadtan és nyugodtan sietni. Mennyire tudsz megértően, elfogadóan, érzelmek nélkül megküzdeni valamivel, vagy valakivel. Mennyire tudod kizárni a változékony, felületes pillanatnyi érzelmeidet, és racionálisan, objektíven megítélni a helyzeteket, objektíven döntést hozni, és objektíven cselekedni.

Persze ez sokkal inkább praktikus, hétköznapi erkölcsfilozófiai viszonyulások. De ezeknek is kell valamiféle alap, hogy úgy általában hogyan gondolsz ennél kevésbé praktikus, hétköznapi helyzetekre. Szükség van arra, hogy legyen valami mélyebb, elvontabb, átfogó világképed, szemléleted. Mert hogyan élnél életet, ha nem tudod mi mentén tűzz ki célokat, milyen elvekhez tartsd magad, mi alapján hozz döntéseket. Hogy ismerhetnéd meg az életet az életből, ha nincs valamiféle rendező elv, ami alapján tanulságokat vonsz le, ami alapján megítéled a világ dolgait, jelenségeit.