Miért van az, hogy "félek élni"? Hogyan lépjek túl az élettől való félelmemen?

Régen egy kedves ismerősöm, aki elég jól ismert engem, használta rám ezt a kifejezést, arra utalva, hogy nem merek nagyon belevágni dolgokba, nem merek kezdeményezni a lányoknál, visszahúzódok, stb.

Azóta eltelt jó pár év, és már évek óta krízisben vagyok a továbbtanulásomat illetően (fiatal huszonéves vagyok). Jó az eszem, a középiskolai eredményeim példásak, de valahogy visszarettentem az élettől, és az utóbbi időben magamra se ismerek. Nem veszem komolyan a feladataimat, létfontosságú döntéseket félvállról veszek, nem nézek utána dolgoknak, ha a jövőmről van szó, mindig a "majd csak lesz valahogy"-formulával intézem el.

Én úgy érzem, hogy ez az én védekezésem a folytonos idegőrlő aggódás ellen. Besokalltam attól, hogy túl komolyan veszem a jövőmet, és most átcsaptam a másik végletbe. De ezzel együtt nem merek olyan döntést hozni, ami karrier-szempontból a lehető legjobb, csak sok nehézséggel jár, nem merek önállósodni, kilépni az életbe (kolesz, albérlet), rengeteg időt töltök itthon, sokat álmodozom és nem csinálok semmit. Van egy szakirány, ami érdekel, és amit olyan egyetemen tanulhatnék, ami biztosíthatná a jövőmet, de messzire kéne érte menni, távol az otthontól és barátoktól, és nem lenne lehetőségem csak úgy minden hétvégén hazajönni. Ezért inkább megalkudtam, de most olyasmit tanulok, ahol szerintem csak az időmet és az agykapacitásomat pazarlom. Úgy érzem, csapdába kerültem, mert az előbbitől nagyon félek (egyszer egy hasonló döntés már vezetett problémához, s nem vagyok elég biztos a szándékomban ahhoz, hogy elég erőt merítsek az elköltözéshez), az utóbbi miatt pedig szégyenérzetem és bűntudatom van és megvetem magamat. És nem látok ebből a csapdából kiutat. Mire elvégzem ezt az alapszakot, lehet, hogy megerősödök lelkileg, de mivel állami ösztöndíjas vagyok, itthon kell maradnom utána.

Van olyan, akinek hasonló módon alakult az élete? Hogyan jött ki belőle?