Fel lehet oldani valahogy a nyugati racionalizmus és a keleti buddhizmus ellentmondását az "én" természetét illetően? Megférhet a kettő együtt?

Mindenki számára ismerős a Descartestől származó idézet, a "Cogito, ergo sum", vagyis magyarul leginkább "Gondolkodom, tehát vagyok"-nak visszaadható szállóige. Ezzel voltaképp a racionalizmus egyik alapvető technikáját, a kérdésfeltevést és a kételyt alapozta meg.

Viszont, ha kitekintünk keletre, ott kb. pont 2000 évvel korábban a Buddha fogalmazta meg az éntelenség tanítását, amit lehet szó szerint semmivel sem azonosítható egóként értelmezni, valamint lehet úgy is értelmezi, hogy épp, hogy mindennel azonosítjuk az egót, ezáltal eredményben ugyanoda jutunk mindkét technikával: az a fajta egó, amihez olyannyira megátalkodottan ragaszkodunk nem létezik, csak egy fátyol, ami el is tűnhet.

De kérdem én, hogy e két látszólag ellentétes gondolat ellentétét fel lehet valahogy oldani? Több filozófusról hallottam, akire mind a racionalizmus, mind a buddhizmus hatással volt. Ők hogy tudnak egy szintézist megalkotni?

A racionalizmus és a buddhizmus tényleg ellentétes lenne? Nem hinném. Ha ezt az egy ellentétet leszámítom, akkor meglehetősen jól illeszkednek egymáshoz.