Megtaláltam az élet értelmét?

Nem ez nem az élet értelme!

Atsilihin ejüh.

Indula léjnem.

A "megéreztem, és tudom, hogy igaz" felismerések abból erednek, hogy az ember folytonosan összetéveszti a belső (lelki-) világát a külvilággal (az egyénit az általánossal, az aktuálisat az időtlennel), azaz a saját, fel nem fogott aktuális lelki gondjait vetíti a nagyvilágra "nagy igazságok" címén, mert valóban nagy igazságok, csak általában nem arra vonatkoznak, amire hiszed. Amikor "az életről" fedez fel valaki ilyen módon "nagy dolgokat", akkor általában a saját életéről van szó, és arról sem egzakt értelemben.

A "az élet értelme az, hogy elpusztítsuk önmagunkat" szimbolikus igazságának egzakt értelme ilyenformán az lesz, hogy "az ÉN életem értelme [jelen állapotában] az, hogy elpusztítsam önmagamat [jelen formámban]". Ez ilyen korban általában azt a fájdalmasan prózai, nehezen lenyelhető realitást takarja, hogy "az identitásom egy gyereké, akinek el kell pusztulnia, hogy utána valódi felnőtté válhassak". Ilyen korban persze már nem ezt akarja hallani az ember (és éppen ezért szívesen elracionalizálja, elfilozofálja – mondjuk a nihilizmus lágy ölén –, mert akkor hirtelen nem az ő személyes problémája), pedig nem olyan keserű ez, mint amikor 30 évesen kell majd ugyanezt napirendre tűzni. A Homo sapiens személyiségfejlődési "programja" ilyen, hogy kb. 15 év után fájni kezd, hogy még nem sikerült felnőtté válni (a mi kultúránkból mára gyakorlatilag kipusztultak azok a minták, amik ezt idejében lehetővé tennék), és minél kevésbé közelítette meg valaki a felnőtt identitás előfeltételeit, annál jobban fogja ez az egész gyötörni – persze anélkül, hogy tudná, mi baja van.

Egyébként attól, hogy valami logikus és érthető, még lehet hülyeség (ti. valótlan). Pl. magától értetődően ilyen minden téves filozófia is, hiszen a téves filozófiának is értelmesnek kell lennie, különben nem filozófia.