Milyen életfilozófia tud éltetni egy intelligens embert?

Tegyük fel, hogy átlag feletti az intelligenciám. Nem sokkal, mondjuk ilyen 130-140 körüli, ha IQ-ban kell kifejezni. Nem konkrét képességben nyilvánul meg, tehát nem vagyok például kiváló programozó, hanem inkább a nagy összefüggések átlátásában.

Úgy érzem, minél több mindent látok át, annál inkább lelki vákuumba kerülök. Modern, józan emberként nem tudok hinni semmiféle istenben, sem abban, hogy az ember egy különleges lény lenne, vagy abban, hogy teremtve lenne és ennek valamiféle rendeltetése lenne. Tudom, hogy az az igazság, hogy az élet csak egy jelenség, az evolúció esetleges, az intelligencia egy ponton túl inkább hátrányt jelent, mint előnyt, és úgy néz ki, csökkenőben is van. A földi evolúció egyébként mintha kifejezetten az intelligencia ellen hatna. Az egyszerűbb, igénytelenebb inkább marad fenn, mint az intelligens, mint ahogy a gyomnövény is sikeresebb evolúciós szempontból, mint a legszebb tulipán.

Az ember túlfejlődött, megbontja a természet viszonylagos egyensúlyát, nem találja helyét abban a világban, ami jóval vadabb és egyszerűbb életformák számára kedvező. Nincs semmi felsőbb erő, ami szabályozna minket, totál egyedül vagyunk. És engem ez végtelenül nyomaszt. És nem hiszem, hogy bárki vagy bármi meg tudna győzni az ellenkezőjéről, ti. arról, hogy létezik kozmikus terv, vagy kozmikus gondviselő, hiszen pontosan tudjuk, hogy miféle mechanizmusok hozták létre az ezekben való hitet az emberben. Tudjuk, hogy ez is csak egy evolúciós funkció, hogy higgyünk valamiben, és a teremtés koronájának tartsuk magunkat, mint ahogy a kisgyerek is mindig a saját anyját hiszi a legszebbnek. És ha már kisgyerek: a gyerekek világnézete olyan kezdetben, hogy mindent a maguk viszonylatából néznek, magukból vezetnek le. A pók, ami mérges, biztos nekem akar rosszat, ha anyu sír, az miattam van, a jóisten figyel engem. Ez a gyermeki látásmód, ami a természeti népeknél kollektíve is megvan, és abban fejeződik ki, hogy a természeti jelenségeket emberi szempontból magyarázzák és azt hiszik, hogy a világon mindent ok-okozatiság hat át, amire az embernek befolyása lehet áldozatokkal. Jóval későbbi érettségi szintet feltételez annak belátása, hogy nem rólunk szól a világ.

Kicsit elkanyarodtam. Szóval, mint írtam, nem igazán tudok ezzel a világszemlélettel mit kezdeni. Gyerekkorom óta arra vágytam, hogy kiderítsem az igazságot mindenről, de azt nem vettem számításba, hogy nem droid vagyok, és emberileg nem fogom elbírni az igazságot, ami az, hogy senkit nem érdeklek, senki nem figyel rám, nincs gondviselés, nincs célja, értelme, rendeltetése a világnak, viszont mellette az élet tele van szenvedéssel. Ezt a bolygót nem "ránk szabták". A világ túl kegyetlen és értelmetlen hely egy olyan érzékeny és fejlett intelligenciájú lénynek, mint amilyenné az ember vált.

Szóval a kérdésem: van bármi racionális ok, ami az ellen szól, hogy öngyilkos legyek? Önfeledt nem tudok lenni, mert ahhoz már túl sok illúziómat vesztettem el. Az örökkévalóságot el tudom képzelni, de nincs örökkévalóság, az pedig embertelen, hogy úgy kelljen élnie az embernek, hogy tudja, hogy meg fog halni, és semmi nem lesz belőle utána, és az élete se ért nagyjából semmit. Minek végigcsinálni? Ha úgy tetszik, a buddhizmus ihlette a kérdésem. Buddha is azt mondja, hogy nincs lélek, nem lesz, ami tovább él, és nincs az egész létezésnek semmi értelme. Akkor minek tegyük ki magunkat neki?