Egy szakma tényleg el tudja tölteni az embert boldogsággal, vagy mindenki csak azt mondja amit mondani kell, hogy megfeleljen a normáknak?

Ja.

Mindenki elrontott mindent, az egész világ úgy rossz, ahogy van, és senki sem hajlandó kiszolgálni téged, hogy egy percet se kelljen dolgoznod soha életedben.

Ezt a pechet!

"A frusztrált beszólásaid"

Konkrétan?

Mert szerintem ilyen nekem nincs.

Nem tesz felhőtlenül boldoggá a világ, de találok benne jót is, rendesen.

És tudom, hogy nagyon sok múlik rajtam is a saját sorsomban, és ez az, amit te vagy nem akarsz elfogadni, vagy pedig nem akarsz dolgozni érte.

Az ember élete sokszor nem úgy alakul, ahogy szerette volna és egy idő után már nagyon nehéz változtatni, mert elindul egy irányba és annak a tevékenységnek ismeri meg a nehézségeit, a kihívásait, örömeit.

Megszokja a vele járó kötöttséget, nem megy másként.

Én speciel nagyon szerettem olvasni és mindig történész akartam lenni, csak sajnos apámnak volt egy kis gépműhelye, ahol maga dolgozott, meg a családját is befogta, ha sok volt a munka. Így hát abba kellett hagynom a bölcsészkart és gépipari főiskolát járatott ki velem az öregem, de két forgácsoló szakmunkás vizsgát is le kellett tennem, esztergályost és maróst, amikre részben maga tanított meg, szeretem is csinálni, illetve szerettem, mert már nyugdíjas vagyok.

A zenéhez is volt talentumom, több hangszeren játszom, de sajnos nem zenész lettem. Sportoltam is sokat ifjoncként, öklöztem a Vasasban, eveztem a BEAC-ban és pólóztam az OSC-ben, de csak passzióképpen, mert annyi minden érdekelt, hogy egy dolog túl kevés volt nekem, mint a legtöbb fiatalnak.

Na szóval a gépműhely olajszaga nekem mennyei nektár és azonnal otthon érzem magam, pillanatok alatt beletalálok a kialakított rendbe egy ilyen helyen.

Megesett, hogy Németországban szereztem egy jól fizető programozói munkát, ám keserűen csalódtam, mert a pénz ugyan elég jó volt, amit fizettek, de a munka borzasztóan unalmas volt, adatrögzítés volt tulajdonképpen, teli volt vele a hócipőm, egyszerűen utáltam, így lehet, hogy sokan bolondnak néznek, de elmentem hagyományos esztergályosnak, kevesebb pénzért, hirtelen ez akadt, na az frankó volt, mindenféle gépen kellett dolgoznom, fárasztó volt ugyan, de mégis mindig meglepődtem, hogy vége a műszaknak, haza kell menni.

Bizony én a fehér köpenyes munkát lecseréltem kékre és jobban éreztem magam, csak egy idő múlva a válság betette a kaput, így lett vége, pedig annak a munkának minden percét szerettem.

Azért a történelemmel mindig foglalkoztam és van egy kis házi stúdióm, ahol zenéket veszek fel a saját örömömre, még senkinek sem mutattam meg egyetlen egyet sem, igaz, jó ideje egyedül vagyok, de az ember tud változatosságot vinni a mindennapjaiba, vadevezős túra, vagy súlyozgatás, vaskos fóliánsok böngészése, vad ökölvívó csaták a legjobb barátokkal, komputer reggeltől estig és a zene az mindent tarol.

Bizisten egy CNC műhelyben is remekül érzem magam akár betanított munkásként is, de inkább gépbeállítóként, vagy programozó státuszban, a fáradalmakat megszoktam és a tökéletesen mérethű alkatrészek szaporodása is sikerélmény, bár természetesen az egyedi gyártás az igazi, amikor az ember a munkája csínját, bínját ismeri és tudja, hogy mit, mikor, hogyan csináljon, az nagyszerű dolog - de persze addig el is kell jutni, kijárni az inasiskolát, megtanulni, vagy magától rájönni arra, hogyan tökéletesíthesse azt, amivel foglalkozik, mert mindenben lehet öröme az embernek és egy idő múlva a mesterek közé léphet.

Valójában elméleti ember lettem volna, de egyáltalán nem bánom, hogy komoly gyakorlati tapasztalatokat szereztem, például a BME Gépgyártás-technológia tanszéken tanítottam is ötödéveseket CNC-re, de az nem jött be nekem, nem vagyok pedagógus, meg aztán ezek a mérnök ifjoncok csak beleszagolnak ebbe az egészbe és nem éreznek rá a technológia szépségére és hasznosságára - hol vannak ők a régi mérnököktől, akik magabiztosan tájékozottak voltak minden tudományban, sőt a művészetekben is a széleskörű műveltségüknél fogva és ami a szakmájukhoz tartozott, azt a gyakorlatban is kenték-vágták.

- Oh tempora oh mores - mondták már az ókorban is és igazuk is volt, a franc se tudja, de mégis megy előre a világ, mert azért minden nemzedékben vannak, akik az adott kor - legyen az bármilyen is - színvonalán túl arra törekszenek, hogy alaposan megismerjék azt, amivel a sorsuk foglalkozni kényszerítette őket.