Mihez köthető az, hogy a népnyelvben - a köznyelvhez viszonyítva - sok szónál nincs L hang és az előtte álló magánhangzó hosszú?

Példák: ződ, fót, póc, nyóc, vót, kűd, tőt

Ragozott alakoknál úgyszintén: rajzósz, válaszótam, iszó, -val/-vel és -nál/-nél ragoknál megnyúlik.

Nagyon sok helyütt így használják, főleg az Alföldön. Kisebb településeken, főleg az idősebbeknél persze elterjedtebb, de hiszem hogy senkinek nem tűnnek idegennek ezek az alakok. Fót városáról is úgy írja a wikipédia, hogy lehetséges, hogy a foltról kapta a nevét, tehát ott is valószínűleg így mondják. Meg ott van a nyócker is, Pesten is biztos nem csak úgy nem nyolcat mondanak, hanem nyócként ismerik a 8-as számot.

A köznyelvbe hogy kerültek (kerűtek) másmilyen formában ezek a szavak, illetve merre használták mindig is így őket? Azt sejtem hogy a nyelvújítás korában valamilyen mesterséges változás ment végbe. Nem nagyon találtam erről semmit, csupán valami szótagzáró L-t, lehetséges, hogy ez lenne az.