Ha a "meggy" két "gy", akkor a "meggyel" vagyis "meggy-vel", ahol a "v" hasonul, miért nem három "gy", vagy esetleg lenne kötőjeles?

"Mert szerintem az "egy"-et két "gy"-vel mondjuk. És egyszerűen nem értettem, miért nem írjuk is annyival."

Hát igen, itt jön ki annak az átka, hogy olyan büszkén gondolunk a nyelvünk ejtés szerinti írására. Kijövünk angol óráról, ahol az enough-ot úgy mondtuk, hogy ináf, és örülünk, hogy nálunk slusszkulcsot, ha valaki ki bírja mondani, akkor le is tudja írni.

Csakhogy ahogy fentebb is írták, a magyarban négy szabály (vagy elv) verseng azért, hogy hogyan kelljen leírni egy szót, és ez az, amit nagyon hajlamosak vagyunk elfelejteni a fene nagy büszkeségben. És igen, időnként a másik három szabály elragad magának egy szót, amit csakazért sem úgy kell leírni, ahogy kimondjuk. A három közül a legerősebb a szóelemzés elve, ami igen gyakran ragad el magának szavakat, ezekből lesznek az írásban nem jelölt hasonulások. Az írásban nem jelölt hasonulás ugyanis az, amikor valamit máshogy írsz mint mondod, mert a kiejtés szerinti írás helyett a szóelemzés szerinti írást kellett alkalmazni.

Annak, hogy egyes szavakat tök máshogy írunk és mondunk (jó, azért nincs akkora különbség, mint a franciában), nem a félreérthetetlenségre törekvés vagy a logika az oka, mert a nyelv se nem félreérthetetlen (nagyon is tele van félreérthető dolgokkal), és nem is mindig logikus vagy következetes, ugyanis nem mérnökök tervezték.

Szóval amikor valamit nem úgy írsz, ahogy mondasz, akkor mindig érdemes arra gondolni, hogy itt bizony az ejtés szerinti írás elvét legyőzte valamelyik másik szabály, és hogy melyik és pontosan miért, logikus-e vagy csak szimplán így alakult - az már más kérdés.

"A kettő- kaksit, még megértettem :D de a „ "négy" finnül "nejlä", a "három" "kolme" ”-ban nem találok logikát a magyarral :D."

Ó, pedig pont a számnevek, ahol a legtöbb egyezés van magyar és finn között. Ha ismeresd e ahangtörvényeket és az ebből levezethető szabályos hangmegfeleltetéseket, akkor nem lesz nehéz.

Alapvető hangmegfelelés pl. a finn és a magyar között, hogy ami a finnben "k", az a magyarban "h". Ez szinte mindig így van. A "kolme"-"három" pl. így működik. A "három" ráadásul egy elég kései alak, középkori nyelvemlékekben még "horum" alakban lehet vele találkozni. Máris jobban hasonlít... :P Az eredeti finnuogr alakja a szónak "korumu". :P

A "négy" és a "neljä" szintén egy szabályos hangmegfeleltetésnek köszönhetően vezethető le. Tudni kell ehhez, hogy a "gy" hang a magyarban csak a honfoglalás után alakult ki, legnagyobbrészt szláv hatásra. Előtte "dzs" hangot mondtak a magyarok, ez már bizonyított tény, szintén nyelvemlékek és külföldi leírások alapján. A "dzs" azonban még mindig nem az eredeti finnugor forma, mert az a török népekkel való hosszas együttélés hozta a nyelvbe. Kb. ugyanaz történt a amgyar nyelvben, mint a spanyol kasztíliai dialektusában: egy erősen lágyított "llj"-kapcsolat alakult lágy "dzs"-vé. Tehát az eredeti "néllj" szó előbb a IV.-VII. század folyamán valamikor (erre pontos időpontot eddig még megközelítőleg sem lehet adni) "nédzsj" lett, majd a honfoglalás után "négy". Persze az "é" hang alatt nem a mostani "é" betűvel jelöltet kell venni, hanem a "kétpontos" e-t, ami a finnben köznyelvi alak, a magyarban viszont szinte kizárólag a dunántúli nyelvjárásra jellemző.

Ha csak a számneveket kellene levezetni a két nyelv rokonításához, akkor nagyon könnyű lenne a nyelvészet dolga, és nem lennének sumerológusok. :)

Utolsó: köszönöm, olvastam erről egy jó írást, amiben arról volt szó, amit te mondtál, csak nem találom, pedig belinkeltem volna :D

első, stb.