Az orvosok és az eü dolgozók miért óvják a tudásanyaguk ismeretét a betegektől?
Ezt főleg redditen lehet látni az orvosi subredditeken, de azért facebookon is sokszor láttam már erre példát, hogy az orvosok csak szakmai közönség számára elérhető, a laikusoktól teljesen elzárt kommunikációt próbálnak propagálni. A nézet támogatói álláspontja szemmel láthatólag az, hogy mivel a laikus nem orvos, ezért eleve kevésbé intelligens mint ő, tehát vitathatatlan, hogy nem fogja érteni, amit ő ért, ezért ne is férhessen hozzá az információhoz.
És az információ alatt itt gondolok továbbképzési és oktatási anyagoktól kezdve, fórumokon történő szakmai beszélgetésen át egészen a konkrét leletekig, ugyanis véleményük szerint a betegnek ezekre semmi szüksége, ezek az orvosnak szólnak, és kiolvasható belőle az is, hogy nem tartják a beteget/érdeklődőt méltónak arra, hogy ehhez a tudásanyaghoz hozzáférjen. Mi oka lehet ennek?
Én középiskolás korom óta szeretem a tudományokat, és eddig bármilyen tudóssal, kutatóval beszéltem, mindig örömmel vette az érdeklődést a saját szakterületéről, szívesen magyarázott el bizonyos dolgokat és üdvözölte a kérdéseket is. Viszont az orvostársadalom részéről hihetetlen mértékű elitizmust és zárkózottságot tapasztalok. Nyilván bizonyos tudományterületeken ez érthető, ha a terült nemzetbiztonságra veszélyes, minősített ismeretanyaggal dolgozik, vagy valamiféle szabadalmazott technikáról, ipari titkokról van szó, de itt távolról sem erre gondolok, hanem pl. bizonyos vizsgálatok megfelelő interpretációjára, különböző kórképek differenciáldiagnózisára, konkrét leletekre, stb.
Ez vajon azért lehet, mert az orvosok élvezik, hogy élet és halál urai, és még hatékonyabban ki akarják élni ezt, arra késztetve a pácienst, hogy teljes egészében feltétel nélkül bízza rá magát a felsőbbrendű orvos kasztra, amihez neki semmiféle hozzáférése nem lehet? Más nem magyarázhatja ezt, ugyanis a biológusok, fizikusok, társadalomtudományok kutatói semmiféle extra hatalomhoz nem jutnak, egyszerűen élvezik a szakmájukat, és éppen ezért üdvözlik a kérdéseket. Mit gondoltok erről?
válasza: válasza: válasza: válasza:"Ez jelenleg pontosan így van, viszont az általam említett nézetet valló személyek amellett érvelnek, hogy ez ne így legyen"
Én ezzel még nem találkoztam. Bár tény, hogy nem is ismerem a redditet:D
válasza:Én egy okot tudok csak: még mindig a paternális szemlélet az uralkodó sajnos: az orvos megmondja, felírja, előírja stb., te meg engedelmes gyermekként megcsinálod, nem kell neked tudnod semmit.
Szerencsére azért van már némi elmozdulás, akár az Eü. törvényt megnézve is látható, hogy a betegjogok közé tartozik pl. a megfelelő tájékoztatás diagnózisról, kezelési lehetőségekről stb., és még az ezekről való döntés is. Tehát nem mondanám, hogy teljesen partneri viszony, de ahhoz közelítő.
Sok orvos tartja is magát ehhez, bár főleg a privát rendelőkben.
Az állami rendeléseken több okból kifolyólag nem igazán valósul meg a gyakorlatban a törvényi szabályozás. Szokott egy orvos és egy rezidens is válaszolgatni itt, nekem nagyon szimpatikusak; valamelyikük írta egyszer, hogy egyszerűen nincs idő magyarázgatni stb., mert átlag 7 perc jut egy betegre öltözéssel-vetkőzéssel, vizsgálattal együtt, ráadásul még az asszisztens is sürgetni szokta...
Ezt már én gondolom: akik ilyen körülmények között dolgoznak, hiába tanultak bármit is a betegjogokról előtte, rövid időn belül belefásulnak a rendszerbe, a tehetetlenségbe. Különösen, hogy a "régi kollégáktól" is ezt látják, az pedig nagyon jelentős befolyásoló tényező. Én a saját szakmámban látom, hogy friss diplomások sokszor milyen lelkesedéssel és "reformációs tervekkel" érkeznek a pályára, aztán egy-két éven belül hozzáidomulnak a megkövesedett rendszerhez, és felveszik a régiek stílusát. Borzasztó. :(
Visszatérve: ez a mentalitás magában hordozza a kizárólagos tudás hitét, a fontosságból következő arroganciát, mások ("a laikusok") lenézését.
Meg persze azt is tudom, hogy ez részben jogos, mert az emberek sajnálatosan nagy része iszonyat értetlen, és egy komoly betegség részleteit nem lehet úgy elmagyarázni mindenkinek, mint ahogy az óvodás gyereknek magyaráznánk el valamit.
A megfelelő tájékoztatással és a laborleletek értelmezésével kapcsolatban értem én azt az álláspontot, hogy az öndiagnózis meg öngyógyítás veszélyes lehet. Teljesen igaz sok-sok esetben. De mivel ebben van saját tapasztalatom, leírom a véleményemet, indoklással együtt.
Sokszor egyszerűen rákényszerül az ember az "autodidakta orvoskodásra", mert elbagatellizálják a problémát az orvosok, és/vagy nem tájékoztatnak megfelelően; és most jön a legkeményebb, de vállalom bárki előtt: amikor nem is tudnak eleget. Nemrég olvastam egy kutatásról, ami szerint átlagosan 17 évvel vannak lemaradva az orvosok a legújabb kutatási eredményekkel kapcsolatosan - és az időt onnantól kezdve számolták, hogy az adott kutatás mikor jelent meg hivatalos orvosi szaklapokban, tehát publikált eredményekről van szó.
Nekem pl. tavaly diagnosztizáltak egy betegséget mindössze két vizsgálat alapján, a szakorvos már írta is a gyógyszert, és alig mondott valamit - aztán amit mondott, arról is kiderült később, hogy nem igaz. Egy nagyon fontos laborvizsgálatra úgy kellett "utalnom", hogy talán kellene... És igazam lett. Másik két fontos markert nem nézetett egyáltalán; egyébként sem szokták általában, ill. szorosan nyomon követni sem, pedig kellene mindkettőt, de ezen a szakterületen is van jópár év elmaradás sajnos.
A lényeg, hogy ha én nem jártam volna utána, és elfogadtam volna, amit az orvos mondott, akkor folyamatosan egyre rosszabbul lennék (merthogy velem csak eleinte, pár hónapig, de másokkal - nyugodtan mondhatom, hogy tízezrekkel - hosszú éveken át ez történt); és abban a tudatban lennék, hogy nincs mit tenni, gyógyszert kell szednem életem végéig, de amúgy nem életveszélyes a probléma, csak rengeteg kellemetlen tünettel jár. Viszont az elmúlt fél év alapján (és sok-sok ember hasonló tapasztalatai alapján) bátran állíthatom, hogy lehet mit tenni, visszafordítható a folyamat, lehet javulni. Én pl. már tünetmentes vagyok, és gyógyszert sem szedek - privátban szoktam méretni a szükséges markereket, ami elég sok pénzbe kerül sajnos, de feketén-fehéren bizonyítható így a leletekkel, hogy az egyik marker esetében jelentősen javult a helyzet, másik három marker pedig a normál tartományon belül van, így már nem szükséges a gyógyszer. És mindez "pusztán" azért, mert napokon át bújtam a netet decemberben, amikor már nagyon rosszul voltam, és találtam olyan szakembert, aki képben van a friss kutatások terén, sőt, ő maga is folytat kutatásokat a páciensei körében. (Egy amerikai gyógyszerésznő, akit nem mellesleg szintén a saját betegsége sarkallt a kutatásokra, és a "trendi közhit" ellenére meggyógyult. Azóta több szakembert is találtam már rajta kívül, ill. érintettek csoportjait is.)
Egyébként tipikus példa az elbagatellizálásra, amikor egy laborérték "csak egy kicsit magasabb/alacsonyabb" a referenciaértékeknél - erre sok orvos csak legyint, hogy az még nem baj; és az esetek egy részében valóban nem, de egy más részében meg igen, és a betegnek tünetei is vannak. Ahogy mondani szokták amúgy is: nem laborleletet kell kezelni, hanem a beteget. Csak hát a leletet kezelni könnyebb és gyorsabb. :(
Remélem, nem hiába írtam ilyen sokat, nem lesz TL;DR címkés. :)
Köszönöm, hogy ennyi időt szántál a válaszra. Először én is elmondom, hogy mi inspirált ennek a kérdésnek a kiírására, aztán reflektálok a te tapasztalataidra.
Rólam tudni kell, hogy érdeklődő ember vagyok, néha véletlenszerűen elkap az ihlet és valamilyen átfogóbb, vagy éppen specifikusabb témára képes vagyok úgy rákattanni, hogy egész tűrhetően kiképzem magam benne. Na persze nem kell azt gondolni, hogy szakértői szintent, de azért bőven eléggé ahhoz, hogy már egy alapvető ismeretem legyen a témához, pusztán a kíváncsiság végett. Az orvosi témáknál ez különösen igaz, és szoktam is szakkönyveket és tankönyveket olvasni. Legutóbb, amikor egy nem túl komoly betegséggel orvoshoz fordultam, a neve alapján felismertem a doktornőt, ő volt a szerzője egy könyvnek, ami nagyon sokat segített egy bizonyos tünetcsoport hátterének a megértésében. (Direkt nem írom le miről van szó, mert nem akarom, hogy kitalálja bárki is, hogy kiről van szó. :)
És röviden megjegyeztem a doktornőnek, hogy nagyon érdekesnek és informatívnak találtam a könyvét a témában, hiánypótló alkotás. Erre megkérdezte, hogy orvosira járok-e, vagy az EÜ-ben dolgozom esetleg. Mondtam, hogy nem, erre egyáltalán nem direktben bunkó, hanem sokkal inkább patronizáló, de azért mégis lekezelő hangnemben megjegyezte, hogy "felesleges volt, az a könyv a kollégáknak készült, nem Önnek".
Abban nagyon egyet értek veled, hogy nincs idő magyarázni az orvosnak, főleg állami rendelőkben, illetve sok páciens még az általános iskolás ismeretekkel sincs tisztában, de ennek ellenére a megfelelő kommunikáció akkor is kulcsfontosságú kéne, hogy legyen, de a legtöbb esetben korántsem ez a helyzet, sőt. És, ahogy te is mondtad, minél több időt tölt az orvos a pályájában pratizálva, annál rosszabb lesz. A pályakezdő rezidensek, szakorvosjelöltek, frissen jöttek ki az egyetemről, emlékeznek arra, hogy mit tanultak a kommunikációról és valóban nem ölte ki belőlük az empátiát a rendszer, viszont, ahogy szerzik a tapasztalatot, úgy lesznek egyre lenézőbb véleménnyel a páciensekről. És ez sajnos nem csak akkor mutatkozik meg, ha valaki konkrét páciens, hanem akkor is, ha pusztán kíváncsiságból érdeklődő. Persze mindemellett ők vannak a legjobban felháborodva, hogyha valaki kifejezetten buta és nem tud semmit az alapvető biológiáról sem.
A diagnózisis sztorit meg sajnos rendkívül tipikus. Őszintén örömmel hallom, hogy neked sikerült megoldanod a problémádat, de sajnos ez egyáltalán nem jellemző. Ennek az egyik oka szerintem a mindenki által jól ismert forráshiány, az ebből fakadó motiválatlanság, túlterheltség, emiatt a nem megfelelő hozzáállás, ami aztán a betegek hozáállását még tovább rontja és kész egy ördögi kör. De a másik, és ez kevésbé hangoztatott probléma, (amellett, amit te is mondtál a nem up to date tudásról) hogy egyre több olyan kórkép van, ami komoly interdiszciplináris tudást feltételez. Ha ez nincs meg, akkor az átlagos orvosok egyszerűen széttárják a kezüket és nem tudnak csinálni semmit a beteggel, az egójuk meg nem engedi, hogy beismerjék, hogy kevesek az esethez. Holott lehet, hogy egy megfelelő specialista könnyedén diagnosztizálná és kezelné a beteget. És ez nem fog változni addig, amíg ők magukat valami kiválasztottként kezelik.
Persze, nem szabad lebecsülni az orvosokat sem, de az értelmiségi szakmák közül tény, hogy kiemelkedően felelősségteljes az övék, más pályák is igényelnek legalább akkora - sokszor akár még nagyobb - intellektust, mint az orvosi pálya. És attól, hogy valaki nem orvos, nem biztos, hogy nem tudná az őt érintő ismeretanyagot elsajátítani legalább egy olyan szinten, hogy meg tudja érteni az orvos terveit, tudjon vele tisztán kommunikálni, és minden kérdésére választ tudjon találni. Mert ez a szint, egyáltalán nem bonyolult, legfeljebb sokáig tart, ha hiányoznak az alapok.
válasza:"Mert ez a szint, egyáltalán nem bonyolult, legfeljebb sokáig tart, ha hiányoznak az alapok."
Legtöbbször addig tartana, amíg a betegnek már egyáltalán nem lenne szüksége a magyarázatra (rég meggyógyult vagy meghalt már).
Az orvosok sem általános orvosok ma már, hanem erősen specializálódtak szakterületükre. Ezt a területet művelik gyakran évtizdekig mire szerteágazó tudásuk és TAPASZTALATUK a szakma kiválóságai közé emeli őket. Ekkor jön a kedves beteg és előáll a kérésével, ugyan magyarázzák már el neki, az egyik leletben szereplő, a határértéket súroló eredménye miért nem releváns a diagnózis felállításában, pedig ő a neten ennek már részletesen utánanézett és egy-két a témába vágó egyetemi tankönyv címét is sikerült már megjegyeznie. Hát persze...
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!