Mikor fog már végleg eltűnni a tizenkilencedik századi téves idea, miszerint az ember értékét a képességei és a képzettsége adja?

Kedves kérdező, hallottad azt a mondást, hogy a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve? Kb. azt jelenti, hogy valaki hiába jószándékú, attól még okozhat igen nagy károkat is, akár fizikálisan, akár lelkileg. Tegyük fel, hogy valaki mélyen depressziós. Egy jóakarója odamehet vígasztalni, de előfordulhat (erre is sok példa van), hogy hebehurgyán teszi, és minden jóindulata ellenére az illető másnapra felköti magát.

De mielőtt félreértesz, én nem az ellen vagyok, amiről írsz, csak azt mondom, hogy az éremnek van egy másik oldala is. És bizony vannak szituk, amikor egy "jó" ember többet árthat, mint egy "robot". Tudom, hogy van rengeteg példa és ellenpélda, ezért mondom, hogy a helyzettől függ. Általánosságban (már ha ezt egyáltalán lehet mérni vagy megítélni) egy ember értéke szerintem mindkét tényezőtől függhet.

Továbbra is azt állítom, hogy az, miszerint az ember értékét a képessége és képzettsége adja, sem a XIX. században, sem most nem volt idea. Lehet, hogy néhányan tévesen így képzelnék, de nem az volt az idea.

Az ember értékét alapvetően a tettei hasznossága adja, amelybe bele kell érteni az érzelmi hasznosságot is például, hogy egyszerűen valaki jobban érzi magát egy tett következtében, ugyanakkor ebből senkinek sem származott kára).

Viszont az ember tetteit a belső tulajdonságai (motivációja, problémaérzékenysége, és mások), valamint a képzettsége (a világról, annak működéséről szerzett ismeretei) határozzák meg. Röviden úgy mondhatjuk, van képessége és akarata az adott dolog elvégzésére.

A kórházi esetekkel az a baj, hogy minden állításra és az ellenkezőjére lehet találni valódi példát. Ha a kérdés az, ki a jobb orvos, arra a válasz az lehet: akiben a kellő empátia és gyógyítani akarás, valamint a kellő tudás egyszerre van meg. Nagy elszánással és kevés ismerettel 100-ból néhány esetben lehet valaki eredményes, de mindig ki fog derülni, hogy valójában nem is volt több tudásra szükség. Akiben nincs elég elszánás, hiába kiváló orvos, ha az esetek felében úgy dönt, nem érdemes hozzákezdeni. Azokon is segíthetne, de nem teszi.

Egy ember hasznosságát nem az élete végén derítik ki, hanem minden emberét folyamatosan méri a környezete, amely persze szubjektív is, de ez nem baj, mert mindenki szubjektív valamerre, és ez kiegyenlítődik (ez már matematika és mérhető dolog). Ebből az is következik, hogy ugyanabból a típusból általában az idősebb ember az értékesebb, mert több a tapasztalata, és több lehetősége volt hasznos dolgot cselekedni. De mindig tudni kell, hogy vannak kivételek. Meg az is következik, hogy sok okos emberben nincs, vagy alig van meg a segíteni akarás, ugyanakkor sok nagy elszánású ember kevés ismerettel rendelkezik. Ilyen esetekből származnak a különféle mondások.

És ne csak fogadjuk el, hanem fűzzük tovább a gondolatot:

... a sok nagy elszánású ember pedig szíveskedjen képezni magát, hogy ne csak a szíve legyen nagy, de a szakértelme is.

Mert a kettő együtt nagyon jó páros!!!