Miért veszélyes a babona?

"A pénzkivétel nem ment minden ceremónia nélkül. Tele volt már mindenféle megkötéssel, babonás feltétellel, mielőtt pénzéhez nyúlt volna; de így tett minden más napi teendője előtt is. Vigyázott, hogyan lép le az ágyról, melyik cipőjét húzza fel először, melyik kezével nyúl a kilincs után. Egész napját elrontotta, ha reggel az ablakon kitekintve fekete kutyát, létrás embert, terhes asszonyt, vörös hajú gyereket vagy nyomorékot látott meg. Mielőtt kinyitotta a pénzesládát, aprókat körülköpdösött a levegőben, s az első aranyat, amelyet kivett, szintén megköpdöste: "Sokasodj, és gyere vissza!"

– Miért teszed ezt? – kérdeztem tőle kíváncsian.

– Hogy megkössem, és visszahívjam.

Agyba fektetésem és felkeléseim szintén külön szőrtartás volt. Anyám este ágyam mellé kétoldalt, két kis asztalra vízzel telt agyagcsuprot állított, majd vasserpenyőben két szem pirosra izzított szenet hozott be, és a két csuporba ejtette. Mikor a tüzes szén felszisszenve kihunyt a vízben, felkiáltott: "így veszítse erejét a rontás!"

Azután fejemhez állt, és siralmas arccal lamentálásba kezdett:

– Nem is él már, nem látjátok? Meghalt! Meghalt! A lelkét elvitték a gyors szárnyú angyalok. Üres itt minden! Üres és csöndes! Hess! Táguljatok innen! – Utána kör alakban felszórta fehér liszttel az ágyam környékét, de lelkében annyi szorongás és zűrzavar uralkodott mindig, hogy a körben belül nyüzsögve ott maradtak a félelem táplálta árnyak. Luca napjának estéjén mindig egy zsáknyi mákot szórt ajtóm elé, mert hite szerint a boszorkányok addig nem jöhettek be hozzám, míg a mákot szemenként fel nem szedték. Szegény, nem tudott segíteni rajtam. Mindaz, amit csinált, valójában öntudatlan fekete mágia volt, amellyel nemhogy elűzte, de egyre fokozottabban magához vonzotta a sötétség erőit. Ezek az erők lassanként korlátlan uralmat nyertek fölötte, mert félt tőlük, és nem tudta igazi nevüket.

Sajnáltam. Szánakozó, tehetetlen ragaszkodást éreztem iránta. Ő kétségbeesetten, elvakultan szeretett és féltett, de érzéseiben nyoma sem volt annak az értő, világos, értelmes és építő szeretetnek, amellyel a milánói Marietta vett körül előző életemben.

Sophie de la Tourzelt felőrölte, megőrjítette túlfeszült és rejtélyesen bűntudatos anyasága. Nem is gondolhattam rá, hogy valamit eláruljak neki titkomból; leroskadt volna súlya alatt, hiszen azért a kevésért is, amit megsejtett bennem, "kis öregnek" nevezett, "betegesen okosnak" tartott, és nem győzte miatta engesztelni Istent és a pokol minden ördögét, nehogy elirigyeljenek tőle szokatlan képességeimért.

*

Nem tudtam lelkéhez férkőzni, hogy kivezessem a babonák lefelé kanyargó útvesztőjéből. Egyre zsarnokibb belső parancsok kényszerítették a legesztelenebb cselekedetekre. Értelme túl gyenge volt hozzá, hogy megküzdjön magában a két ellenséggel: féktelen ösztöneivel, amelyek bukásba, érzéki kicsapongásokba hajszolták Tourzellal és keményen ítélkező, puritán katolicizmusával, amely semmit meg nem értett és meg nem bocsátott.

*

Apám szégyenteljes halála után "látni" kezdett. Hiába magyaráztam neki, hogy ő maga keltette életre ezeket a látomásokat koncentrált félelemből, értelmetlen bűntudatból, saját asztrálerőinek anyagából – nem értette meg.

Először nagyapám, az üreg Pétion jelent meg neki este, gyertyagyújtás előtt, hosszú, halotti ingben, a konyhába vezető folyosón. Lassú léptekkel csoszogott a konyha felé; egyik kezével a falat tapogatta, mintha beteg lett volna. A konyhaajtóban visszafordult, és ránézett anyámra. Arca szigorú volt, megnyúlt és sárga, mint a sáfrány.

– Imádkozz a bűneidért! – mondta neki rekedt kriptahangon a vén bűnös, noha, szerintem, neki több oka lett volna a bűneiért imádkozni… aztán eltűnt. Anyámat a cselédek mosták fel ájulásából a konyhafolyosón. Mikor magához tért, rögtön elmondta nekem az élményt.

Bosszús voltam és elkeseredett. Hogyan világosítsam fel? Mintha amúgy is nem eleget böjtölt, vezekelt, imádkozott volna. Most életre keltette magában a kérlelhetetlen dogmát az öreg Pétion alakjában, kivetítette, hogy fokozhassa vele szenvedését.

Magyarázatom haragot és babonás ijedtséget keltett benne;

– Hallgass! Hallgass! Akármit beszélsz, láttam őt! Szólt hozzám… tudom, hogy ő is az én bűneimért beteg és nyughatatlan!

– Ugyan, anyám! Éppen eléggé nyughatatlan lehet a saját disznóságai miatt! Te mesélted, hogyan szerezte a vagyonát, nagyanyámat pedig korai halálba kergette, olyan rosszul bánt vele!

– Csönd! Az Istenért! A halottak meghallják, ha gyalázzák őket, és bosszút állnak!

Sápadtan köpdösni kezdett maga körül, aztán a szokásos litániába kezdett:

– Óh, ti fehér és fekete lelkek és holtak, akik visszajártok, eszelős ez a gyerek, nincs mit hallgatni rajta! Isten szegény együgyűje, nem tudja, mit beszél, nevessetek rajta, szánakozzatok szegény bolondon, és siessetek el innen! Majd én, én az anyja megteszem helyette a ti részeteket. Mindent megteszek és mindennél többet…

Tehetetlen voltam.

Az öreg Pétion megjelenése után sanyargatni kezdte magát. Bezárkózott a szobájába, és ütlegelte meztelen testét. Ruhája alatt szöges övet hordott Annyit böjtölt, hogy saját árnyékává fogyott. Nem tisztálkodott. Soha annyi misét nem mondtak a templomban, mint akkor, Pétionért. De az öreg nem tágított. Egyre gyakrabban kereste fel a házat, sőt vendéget is hozott magával, mégpedig furcsa következetlenséggel, vejét, bordélyházban leszúrt apámat, akinek tetteiért legalábbis a pokol tüzén kellett volna rotyognia, eltekintve attól, hogy életükben nem ismerték egymást.

Pompásan összedolgoztak az öreggel. Szegény anyámat sikerült maradék eszétől is megfosztaniok. Birtokba vették a szobákat. Már nappal is ott terpeszkedtek a karosszékekben, szekrénysarkokban, folyosókon; mindenütt, anyám szeme előtt, nyomában, s ünnepélyes hangon egyre szigorúbb parancsokat közöltek vele. Tourzelt is heves erényesség fogta el attól kezdve, hogy Lolette miatt átkéselték a másvilágra. Soha nem lakott jól imával, vezekléssel, s szerencsétlen özvegye akárhogy erőlködött, ráadásul a pokol tüzével fenyegette. Életében is ellenszenves alak volt, de halála után egyike lett a legundorítóbb kísérteteknek. Ölbe tett kézzel kellett tűrnöm, amint szegény anyám pusztul, fogy, megzavarodik saját képzeleteinek, gondolatteremtményeinek üldözésétől."

Szepes Mária: A Vörös Oroszlán

Bocs, a végkifejletet lehagytam:

"A helyzet lassanként tűrhetetlenné vált házunkban, s egy napon kirobbant a tragédia.

Anyám már szánalmas ronccsá omlott össze. Hangosan beszélt magában, arcába lógó, zilált haján át egy üldözött állat pillantásával lesett körül, fejét kapkodta, hadonászott, a bútorokról apró ördögöket kergetett, akik újabban – nyilván a két házikísértet meghívására – benépesítették a szobákat. Ahogy nekem panaszolta, ezek a pokolfiókák enni se hagyták. Belepiszkítottak ételébe, és amikor meztelenül ostorozta magát, trágár, förtelmes szavakat kiáltoztak imádságába.

Egy hajnali órán felrántotta szobája ajtaját és ijesztő, sovány meztelenségében, repdeső, lebomlott hajjal, fültépően kiáltozva kirohant az utcára. Olyan váratlanul történt, hogy ágyamból kiugorva már nem tudtam visszatartani. Mikor néhány ruhát magamra kapkodva utánaeredtem, a hajnali csendben áthasító sikolyaiból, az ablakon kihajló, felháborodottan, kíváncsian csoportosuló emberek sorfalából rögtön tudtam, a templomtér felé rohant. Siettem, ahogy lábam bírta. A templom kapujában kaptam el. Be akart törtetni a hajnali misére. Embertelenül visszataszító, szánalmas látvány volt sebhelyes, szürke, petyhüdt testével. Egy ablakon kihajított takaróval be akartam burkolni, de nem tűrte. Dulakodott velem, karmolt, harapott, rekedten átkozódott, és rám sújtott a kezében tartott korbáccsal, amellyel "vezekelni" szokott. Egészen kimerültem, mire néhány embernek a bámészkodók közül eszébe jutott segítségemre jönni. Nagy nehezen lefogtuk, takaróba csavartuk, és hárman felemeltük. Úgy vonaglott szorításunkban, mint egy óriáskígyó. Beteg, démoni erő csavarta tagjait, s közben szünet nélkül szitkozódott, jajgatott, sikoltozott. Egész processzió kísért a házunkig, köztük a pap is, aki a misét éppen befejezte, a jegyző, a szenzációtól felfuvalkodott polgármesternő, a minden lében kanál patikus, bizonyos Bayon, akiről még szó lesz később.

Anyám közben elcsendesült; hosszan, kinyúlva tűrte, hogy vigyük, s mikor ágyba fektettük, merev, szálegyenes testtel, fennakadt szemmel, viaszsápadtan, mozdulatlanul maradt. Azt hittük, meghalt. Nagy nehezen előkerítettük az orvost. A bőr nagy fokú érzéketlenségét, a test és a pupillák teljes merevségét konstatálta, de azt is, hogy a szív gyengén működik. Anyám élt, szerencsétlensége azonban nyilvánosságra került, s ezzel megkezdődött kilátástalan küzdelmem az egyház és a hatóságok ellen. Egyik az egészet az ördögnek tulajdonította és hókuszpókuszaival még jobban megőrjítette volna; a másik a Salpétriére-be akarta záratni. A hatóság győzött. Az egyre gyakoribb rohamokban vergődő anyámat hatósági kényszerrel, megkötözve szállították el a Salpétriére-be, 1710-ben."