Tuttok olyan peldakat irni ahol a gyakorlatiassag gyoz az elmelettel szemben?

Erről ez jutott eszembe:

[link]

Mindig a gyakorlatiasság győz. Az ember egy villanás alatt végiggondolja, hogy tudná a legkönnyebben. Például ásás esetén mindig szólok a szomszédnak. Egy százast könnyebb adni. Arra is rájöttem, a jobb szomszédnak kell szólni, a bal kétszázat is elkér.

Ha meg szomjas vagyok, nem fogok azzal szöszmötölni, hogy 6 deci vagy 6,2 deci. Legfeljebb utánatöltök. De a Lagrange egyenletnél például eszembe se jut fizikai interpertáció után nézni, inkább megoldom azt a fránya parcdiffet.

Egy anekdota ugrott be. (Természetesen a történet legenda, valójában nem történt meg, a történet üzenetét meg inkább nem kommentálnám, de ettől még a történet önmagában vicces.)

„Az alábbi történet a Koppenhágai Egyetemen esett meg, egy fizika vizsgán:

– A kérdés így hangzott: »Írja le, hogyan mérhető meg egy felhőkarcoló magassága egy barométer segítségével!«

Az egyik hallgató válasza:

»Fogsz egy hosszú kötelet, rákötöd a barométer tetejére, majd a barométert lelógatod a földig. A kötél hosszúságának és a barométer magasságának összege megegyezik a felhőkarcoló magasságával.«

Ez az eredeti magyarázat azonban a vizsgáztatót meglehetősen feldühítette, így a vizsga nem sikerült. A diák azonban nem hagyta magát, mivel szerinte a válasza abszolút helyes volt. Az egyetem vezetősége így kijelölt egy független bírát, aki megállapította, hogy bár a válasz helyes volt, ám semmiféle fizikai ismeretet nem tükrözött. A probléma megoldására behívatta magához a hallgatót, és hat percet adott neki arra, hogy szóban bebizonyítsa, a fizikai alapismeretek birtokában van.

A diák öt percig szótlanul ült, a homlokát ráncolva gondolkodott. A vizsgabiztos figyelmeztette, hogy vészesen fogy az idő. A diák ekkor megszólalt, és megjegyezte, hogy annyiféle magyarázatot tud, hogy nem tudja kiválasztani, melyiket is adja elő. A biztos nógatására aztán belekezdett:

– Nos, az első ötletem az, hogy megfogjuk a barométert, felmegyünk a felhőkarcoló tetejére, és ledobjuk onnan. Mérjük a földet éréséig eltelt időt, majd a kérdéses magasságot kiszámítjuk a »H = 0,5g * t²« képlettel. Viszont ez a módszer nem túl szerencsés a barométer szempontjából.

– Vagy pedig abban az esetben, ha süt a nap, megmérhetjük a barométer magasságát, és az árnyékát. Ezután megmérjük a felhőkarcoló árnyékának hosszát, és aránypárok segítségével kiszámíthatjuk a magasságát is.

– De ha nagyon tudományosak akarunk lenni, akkor egy rövid zsinórt kötve a barométerre, ingaként használhatjuk azt. A földön és a tetőn megmérve a gravitációs erőt, a »T = 2π * √(1/g)« képlettel kiszámíthatjuk a kért magasság értékét.

– Vagy, ha esetleg a felhőkarcoló rendelkezik tűzlétrával, akkor megmérhetjük, hogy az a barométer hosszánál hányszor magasabb, majd a barométert megmérve egyszerű szorzással megkapjuk a kívánt eredményt.

– De ha Ön az unalmas, bevett módszerre kíváncsi, akkor a barométert a légnyomás mérésére használva, a földön és a tetőn mérhető nyomás különbözetéből is megállapítható a felhőkarcoló magassága. Egy millibar légnyomás különbség egy láb magasságnak felel meg.

Tudja, itt az egyetemen mindig arra buzdítanak bennünket, hogy próbáljunk eredeti módszereket kidolgozni, ezért kétségtelenül a legjobb módszer a felhőkarcoló magasságának megállapítására az, ha a hónunk alá csapjuk a barométert, bekopogunk a portáshoz, és azt mondjuk neki: »Ha megmondod, milyen magas ez az épület, neked adom ezt a szép új barométert!«

(A történet csattanója, hogy ezt a renitens diákot Niels Bohr-nak hívták, és ő a mai napig az egyetlen fizikai Nobel-díjas dán fizikus.)”

Amúgy tényleg sok esetben egyszerűbb valamit megmérni, mint elméleti háttérből számolgatni. Pl. ha valaki tervez egy dizájnos visszapillantó tükröt, és meg kellene nézni, hogy mennyivel nagyobb lesz az autó közegellenállása, akkor egyszerűbb legyártani egy prototípust és lemérni egy szélcsatornában, mint bonyolult aerodinamikai összefüggésekkel számolgatni. Oké, ma már vannak egész jó szimulációk is, de második körben egyszerűbb mérni, mint számolgatni.

Vagy pl. tegyük fel az a kérdés, hogy egy telefonszám (körzetszám nélkül, tehát egy 7 jegyű szám) milyen valószínűséggel tartalmaz olyan összefüggő számjegycsoportot, ami 2-nek valamilyen hatványa (pl. 73(8)5(2)33, 5(6(4))397(1), 77(65536), akkor lehet mindenféle valószínűségi számításokat végezni, de lehet egyszerűbb és gyorsabb végigtekerni egy rövid programocskával mind a 100 millió számot, és megnézni, hogy hányban található meg szövegként 2 valamelyik hatványa.

Egyszer a téli fűtő szén bevásárlásakor, megérkezésekor apám feldobta a kérdést: vajon hány darab brikett ez a 15 mázsa?

Egy vödröt úgy töltöttünk meg, hogy számoltuk, hány brikettet dobunk bele.

Utána már csak a vödröket számoltuk.

A kapott eredmény így a gyakorlat és elmélet közös eredménye.

Gyakorlatban megszámoltunk egy vödör szenet, majd elméletben ezt kiterjesztettük az összes vödörre, mint átlagot.

És a való életben is legtöbbször ez a valódi helyzet. Elmélet és gyakorlat együtt adja az eredményt.

Szituációtól függően változik, melyik a túlsúlyosabb összetevő.

A Bohr sztorit ismertem, egyszer megjelent a Jövő Mérnöke című műegyetemi vicclapban, de az ELTE-n is terjesztették.

Jók a megállapítások, csak a kérdéssel van problémám. Miszerint a gyakorlatiasság "győz". Úgy gondolom, kellő elméleti tudással kiváló gyakorlati megoldásokat lehet mondani, amelyek akár annyira jó becslések, hogy pontosabbak az elméleti számításnál (már amennyiben ott számolható a hibahatár). De e két dolog rivalizálása, ahol a "győzelem" egyáltalán lehetséges, biztosan nem vezet eredményre.

Maga a kérdés rejtegeti a hátterében azt az ismert tényt, hogy az elméleti és gyakorlati szakemberek szoktak egymásra köpködni.

Mindkettő tud példákat hozni arra, miért hülye a másik.

És mindkettő véleménye hamis.

Éppen mert az elmélet és gyakorlat együttműködése az egyetlen járható út. Mikor-hol melyikből kell több, de általánosan mindkettő halott a másik nélkül.