Ha beteg elméjű vagyok, akkor soha sem lesz párkapcsolatom, barát? (L)

Most nem, de majd mondjuk pár évvel később...

Mert ugye vegyük azt hogy egy normális, épp gondolkodású embernek eszeágában sincs komolyan össze állni egy őrűlttel...

Gondolom barátaim is ezért sincsenek. Mert úgye néha a kűlsőm is ijesztő. Pl. Acélbetkó, sok szegecs, meg fekete ruhák, rideg , sötét olykor visszahúzódó kisugárzás, túlzott fekete smink stb... No meg alacsony az önértéklésem is a kűlsőmmel kapcsolatba... Meg az hogy ugye az elmémmel is gondok vannak... A világnézet, antiszociálisság, furcsa szokások, beteg dolgokért való rajongás... Stb. Most nem sorolnám mert hosszú. Persze van egykét jó tulajdonságom is a tömör rossz mögött. Pl. Művészlélek vagyok, rajzolok, történeteket írok , zenéket imádom hallgatni, szeretek filozofálni, meg kicsit kocka is vagyok. Ha közelkerülnék valakihez akkor tudom hogy nagyon nagyon tudnék hozzá kötődni és szeretném is. Csak hát aza baj hogy a bizalmamba férkőzés is sokáigtart, van amikor persze nem de az ritka. Meg szerintem azis lehet jó tulajdonságom hogy pl. Egy embernél nekem nem igazán számít a kűlső, inkább a belső az ami sokkal jobban érdekel... Kb. Ennyi.

Szóval így az ismerkedés terén halálra vagyok ítélve? Csak mert akikkel így barátkoztam pl. Interneten keresztűl(mivel a valóságba nem igazán megy) tehát mélyebben beszélgettem és mivel ilyenkor őszintének jobb lenni, minden dolgomat elmesélem. Utána meg vagy soha nem válaszolnak vagy jön hogy te beteg vagy, meg ilyenek... :(

Néha mikor depressziós időszakba vagyok, belegondolok milyen rossz így magányosan és nincs olyan ember aki hasonló hozzám, és jókat tudnék vele beszélgeni stb. Barátkozni esetleg. Néha eszembe jut jobb lenne ha feladnám a várakozást, hogy mikor toppan be valaki. Barátom az örökös magány. Szerintetek?

(Tessék, nyugodtan jöhetnek a trollok is, de a "normális" válaszokat köszönném!)

16/L.