Lehetetlen hogy meg maradjon a jó viszony?

Ha vadnyúl, akkor meg hajrá.

Egyébként meg kit érdekel az osztály? Nem velük akarsz összejönni, hanem egy emberrel. Őket se érdekelné fordított esetben.

Nem lesz konfliktus az egész osztályban, csak köztetek.

Nyugi.

Elmúltam 40, és igazából csak egy félrekattintás nyomán kötöttem ki ennél a kérdésnél, de ha már itt vagyok, megosztom a tapasztalatomat.

Minden párkapcsolat egy szerelmi fázissal indul, ez eltart kb. egy évig, az utórezgései talán még egy-két évig esetleg. Utána csak akkor marad meg a kapcsolat, ha a puszta vonzalmon túl van valami közös értékrend, közös célkitűzés, valamiféle szellemi közösség, ami a szerelem puszta vágy érzésének a helyébe tud lépni. Ha két-három év után is valaki boldog párkapcsolatban él, a szerelem megismerni vágyása, együtt lenni akarása helyébe valami sokkal mélyebb, de kevésbé harsányabb érzés lép, az együvé tartozás érzése, mikor a másik kvázi családtag lesz, az életed része. Olyan lesz a másik, mintha egy kicsit valamelyik testrészed lenne, márpedig az ember ritkán szokott ujjongó örömmel tekinteni arra, hogy van bal keze, viszont nem tudná elképzelni az életét nélküle.

De tizenévesen nem jellemző, hogy egy-egy kapcsolat eljutna erre a szakaszra. Márpedig ha a szerelmi szakaszban ér véget egy párkapcsolat, akkor ott valamelyik – néha mindkét – fél súlyos érzelmi traumaként éli meg a szakítást, ami pont annyira irracionális, érzelem fűtötte viselkedést vált ki az emberből, mint maga a szerelem. Az emberek többsége menekül a másiknak nem hogy a jelenlététől, de a gondolatától is. Általában valami kényszerítő erő kell, hogy a két fél valamilyen módon megbékéljen, képes legyen egymással egyáltalán szóba állni. (Megint más, ha ez később történik, mondjuk 6 év után mennek szét, ott is vannak érzelmi sérülések, de más jellegűek. Talán egy fokkal könnyebb azokon túllépni.)

A két ember számára egy szakítás után nagyon nem kellemes, hogy kénytelen látni a másikat, neadjisten megtud a magánéletéről is valamit, hogy a másik valakivel randizott, összejött, vagy egyáltalán csak ránézett valakire stb…

Személyes példám, az első párkapcsolatom nekifutásból 7,5 évig tartott, mindketten ugyanannak a néptáncegyüttesnek voltunk tagjai. A kapcsolat az én hibámból ért véget – akkor már jó pár éve együtt is éltünk –, bár már azért ott volt a levegőben előtte is, hogy valami nem stimmel ezzel a kapcsolattal. Nem voltak konfliktusok, csak egyszerűen nem tudtunk igazán felnézni egymásra, nem tudtuk átérezni a másik lelkesültségét valamiben. A szakítás nem volt viharos, nem voltak anyázások, veszekedések, egyszerűen csak megbeszéltük, hogy elköltözöm.

Viszont utána a másik nagyon fújt rám. Ha én elmentem egy fellépésre, akkor ő valahogy soha nem ért rá. A próbákon is kerültük egymást. Már-már ott tartott a dolog, hogy valamelyikünk kilép az együttesből. Aztán több hónap után valahol megnyugodtak a kedélyek, kicsit elbeszélgettünk, immár higgadt módon, és megbékéltünk. Később hol ketten, hol hárman-négyen-öten el is mentünk ide-oda időt múlatni, szórakozni…

Csak ez sem maradt fenntartható, idővel átbillentünk a „több mint barátság” helyzetébe. Nem akartunk újra összejönni, de nem tudtuk megállni azt sem, hogy ne csapjon a dolog a nap végére – fogalmazzunk úgy – a barátságnál sokkal mélyebb intimitásba. De ez igencsak keserű méz tudott lenni. Rájöttünk, hogy ezzel csak egymást és önmagunkat kínozzuk, így elhatároztuk, hogy megtartjuk a fél lépés távolságot. Itt már elmondható volt, hogy valamennyire barátok lettünk, akik bár gond nélkül tudnak beszélgetni, egyszerre jelen lenni egy társaságban, de nem is kötődnek úgy egymáshoz. Bár nem kerülik, de nem is keresik egymás társaságát. De ehhez kellett vagy 3/4 év.

Viszont nem ért itt véget a történet. A szakításunk után másfél évvel összejöttem egy mindkettőnk által ismert lánnyal. A volt barátnőm nem viselkedett méltatlanul, de éreztem benne a fortyogó féltékenységet – pedig egyikünk sem volt a kapcsolatunkban soha egy csipetnyit sem féltékeny –, bár mindent megtett, hogy ezt a féltékenységet palackba zárja, egy-egy szó erejéig csak ki-kibuggyant belőle, kellett pár hónap, mire ez úgy elmúlni látszott. A pláne az, hogy fél évvel később ő is összejött egy mindkettőnk által jól ismert sráccal – akivel később össze is házasodtak, már van három gyerekük, és aki jó barátom, amúgy jelenleg is a munkatársam és én hoztam be a cégbe –, és bár az új párkapcsolatom megvolt, sőt tombolt a szerelem, de én is éreztem valamiféle féltékenységet. Én is igyekeztem ezt elcsendesíteni magamban, de ettől még bennem volt, még ha az egész teljesen irracionálisnak is tűnt. Nekem is kellett pár hónap, mire megemésztettem a dolgot. Szóval összességében a szakításunk után vagy 2-3 évvel rendeződött véglegesen a helyzet, igaz azóta sem tartjuk a kapcsolatot egymással. Egy évben egyszer-kétszer összefutunk – általában egy kisebb társaságban –, jól eldumálgatunk, de 2-3 év után tudtunk egymás szemében „csak egy ismerőssé” válni.

Meg a közösségen belül jó pár tucat hasonló eset történt, azokat nyilván nem éreztem át annyira, de érzékelhető volt, hogy valami hasonló játszódik le, és ez bizony kihatott az egész közösségre is.

Kevés olyan szakítás volt, ami ne okozott volna hónapokig, fél évekig tartó viharokat, aminek a kellemetlen hatásai ne lettek volna még mindig érzékelhetőek egy év után is.

~ ~ ~

Szóval egy közösségen belüli szakítás igencsak nehéz mindkét fél számára, ha valami kényszeríti őket a szakítás után is, hogy a közösség tagjai maradjanak. A közösség többi tagja is megsínyli kicsit a dolgot. Az ember valamelyik féllel szorosabb baráti kapcsolatba kerül, esetleg beszélget vele, vigasztalja, vagy csak együtt tölti vele az időt, mint barát. A másik szemében ő egy kicsit az ellenfél táborába kerül, így kapcsolatok gyengülnek meg. A közösség tagjait ha nem is szélsőségesen, de egy csipetnyit mégiscsak megosztja a szakítás, az nem marad a két ember magánügye. (Ettől közösség egy közösség és nem csak emberek x számú halmaza.)

Nem véletlenül van az a szólás, hogy „házinyúlra nem lövünk”. Bár nem tudok teljesen egyet sem érteni vele. A szakítás valóban jobban megviseli a szakító feleket is, meg a közösséget is, ha az egy közösségen belül történik. Viszont pont attól hevesebb ennek a lefolyása, mert a tétje, előtte a mélysége is nagyobb volt, amíg a kapcsolat tartott, addig viszont mind a két fél, mind a közösség számára sokat tud adni extraként az együvé tartozás. Nem véletlen talán, hogy egy átlagos néptáncegyüttesben azért van 3-4 párkapcsolat, ami az együttesen belül született, mert nagy kohéziós erő az, ha valami fontos része az életeteknek a pároddal közös, együtt vagytok benne. Van ennek óriási előnye is. Csak hát pont ebből fakad a nehézsége is, ha a kapcsolat aztán véget ér.

Nálunk eddig 2 szakítás volt az osztályba, illetve.. ha jól számoltam, 5 visszautasítás.

Nálunk megmaradt a jó viszony. 2 ember van, akik eléggé rivalizálnak egymással, a többiek kibékültek. (Igazából ez egy elég különleges eset, az esetek nagy részében nem így történik)

Szerintem ha két ember megfelelően érett ahhoz, hogy képes legyen működtetni egy párkapcsolatot, akkor ahhoz is megfelelően érett, hogy a helyén tudjon kezelni egy esetleges szakítást.

Meg azért elég szerencsétlenül jön ki, ha két ember szereti egymást de kizárólag azért nem jönnek össze, mert osztálytársak. Ez is ugyanolyan szenvedés.