Hogyan győzzem le a belső kételyeket?

Hosszú lesz, szólók!

Szóval, van egy közel másfél éves kapcsolatom. A barátom Pesten él, én pedig onnan elég távol, így csak hétvégéken és szünetekben vagyunk együtt. Nagyon jól érzem magam vele, és szeretem is, de egyre inkább bánt a tudat, hogy nem vagyok szerelmes. Eleinte vártam, hogy ez megváltozzon, gondoltam, majd fokozatosan elmélyül a kapcsolatunk, és megérkezik a láng... de most már biztos vagyok benne, hogy nem megy. Emiatt még nem gondoltam szakításra, hiszen nagyon jól megvagyunk, és nem akarom őt bántani, mert érzem, hogy ő valóban érzi azt, amit én hiányolok érezni, de mostanában egyre nehezebb, mert előjött egy előző "kapcsolatom" másik fele.

Ő 3 évvel ezelőtt kezdődött, és kisebb megszakításokkal a mostani kapcsolatom kezdetéig tartott. Az igazság az, hogy nem rendes párkapcsolat volt, a srác csak szexet akart. Valójában ezt elég sokáig tartott elérnie, és közben azt hiszem, kicsit több érzelmi részt fektetett a dolgokba, mint szeretett volna. A lényegi az, hogy én nagyon szerettem, sőt... szerelmes voltam. Ez ilyen fiatalon fellengzős szóhasználat, de tudom, hogy összehasonlítva a mostani érzéseimmel, mennyivel igazibb érzelem volt az.. Mennyivel jobban lángoltam, mennyivel hevesebben, mennyivel mélyebben és komolyabban szerettem, és mennyire máshogy. Igazából a vele való kapcsolatom mindig olyan érzést keltett bennem, hogy nem működik, ahogy szeretném, de valahol belül azt éreztem, hogy talán fog. Vagy ha nem is, mikor lezárni akartam is, az motoszkált bennem, hogy "ez úgy sem végleges". Kezdem belátni, hogy a mostani kapcsolatomba is főleg azért mentem bele, mert menekülni akartam ebből az érzelmileg megterhelő, instabil, és számomra fájdalmasan nem kielégítő kapcsolatból. Belementem inkább egy sekélyesebb, sokkal könnyebben hordhatónak ítélt biztosba. Eleinte erről ügyesen megfeledkeztem, de egyre kevésbé megy. A közel múltban többször összefutottam, vagy beszéltem a korábbi kapcsolatban említett sráccal (az összefutások véletlen voltak, az 1-2 beszélgetést pedig ő kezdeményezte). Ennek okán sokat gondoltam a múltra, és mivel a történéseket és érzéseimet rendszeresen rögzítettem magamnak, újraolvastam az írásaimat... És az akkori énemmel együtt nevettem, izgultam, szorult össze a gyomrom, sőt... sírtam. Akkor rádöbbentem, hogy ez nem azért van, mert ilyen jól átadja az írásom azt, ami bennem volt, hanem, mert még mindig bennem van. Egyébként volt több szünet is, az egyikben nekem volt egy másik, rendes kapcsolatom, és akkor is éreztem azt, amit szerintem most is kellene. Annak a végét nagyon megszenvedtem, de sikerült tényleg elengednem, és most már semminemű belső megmozdulásom nincs, semmilyen emlékre, vagy az akkori barátom jelenlétére.

A valódi kérdés pedig: hogyan lehetnék úrrá a felgyülemlett gondolatokon, érzéseken, és léphetnék tovább? Nem akarok véget vetni a mostani kapcsolatomnak, pláne nem azért, hogy visszameneküljek a régibe, ami talán sosem lesz olyan igazi, kerek kapcsolat, amilyet én szeretnék, de részemről tele van igazi érzelmekkel. Viszont nem tudom, hogyan verjem ki a fejemből a késztetést.

(Azért tini kategóriába írtam, mert korban még nem állok olyan távol, és inkább érzem magam ide közelebb, mint a felnőttekhez.)