Mit tegyek, hogy elviselhetőbb legyen? Hogy tudnám pozitívabban felfogni?

Az a helyzet, hogy távkapcsolatban élek, nem régóta. Eléggé új a helyzet, Ő az első barátom. Rettenetesen hiányzik szinte minden percben, bár néha sikerül nagyon lefoglalnom magam, és akkor nem rágódok a hiányán. (Viszont olyan típus vagyok - és voltam is mindig - akit nagyon nehéz lekötni, főleg hosszabb távon - gondolok itt akár 10 percre is...)

Nagyon jó, hogy ez a 21. század és tudunk chat-elni, de az ember azért mégse lehet mindig online.

Elvileg minden teljesen rendben van, én mégis folyton aggódok. Mindig azon kattogok, hogy valamit biztosan elrontottam. Tudom, hogy ez nem így van, de ez a gondolat egyszerűen nem megy ki a fejemből.

Általános világvége-hangulatom van, pedig tudom, hogy pár hét múlva újra találkozunk. Tudom, hogy annak kéne örülnöm, ami van, és annak, hogy ilyen csodálatos barátom van, de egyszerűen nem megy. Elnyomják az olyan negatív érzések, mint pl. hogy most jópár napig nem láthatom, nem hallom a hangját, nem érzem az érintését és nem érzem az illatát. Amitől konkrétan 0-24-ben melankólikus hangulatom van. Hogy változtathatnék ezen? Hogy tehetném kibírhatóbbá a "várakozást"? Úgy érzem, hogy a legjobb barátnőm nem érzi át a helyzetem, nem ért meg. Nem tudom mit tegyek. Konkrétan senkihez nem tudok fordulni, egyke vagyok és anyámmal élek, akivel a lelkizésből már eléggé kinőttünk.

Bocsánat, hogy ilyen hosszasan sajnáltattam magam, de egyszerűen jól esett kiírni magamból és nagyon kíváncsi lennék a véleményetekre, tanácsaitokra! Hálás lennék érte.