Szerintetek helyes így élni? Ti is voltatok hasonló helyzetben? Kérlek írjatok🙏

Sajnos egy tök tipikus helyzetben vagy, de ez egyben jó is, mert a tök tipikus helyzeteket sokan átélik (ezért is ismernek annyian magukra a leírásodból) és vannak már rá kipróbált megoldások.

A Te (és a többiek) problémájának a forrása a kisgyerekkorod és a családod. Ha nem is írnád, hogy a szüleidre nem számíthatsz, meg hogy a saját anyád húz le, pusztán a leírt érzéseidből ezt ki lehet következtetni nagyon egyszerűen.

Akinek csecsemőkortól az ovi végéig nem ad a család egy helyes önértékelési alapot, annak ez nem lesz meg és minden egyéb nyűg, akár iskolai szekálás, kisebbségi komplexus, szorongás, kötődési zavarok, bizalmatlanság, kicsinyhitűség és még sorolhatnám a végtelenségig - ENNEK az eredményei. Esetleg a Mérgező szülők c. könyvet elolvashatod alapozásnak, mert ha ezzel nem fogalkozol, akkor mentális problémákat is összeszedhetsz magadnak. Ha egy csecsemőre nem reagálnak a szükségletei szerint, hagyják sírni, nem etetik, ha éhes stb., már itt elkezdődik az, hogy zsigeri szinten ivódik a babába az, hogy ő nem fontos, mindenki más nála sokkal fontosabb, ez egy kiszámíthatatlan, fenyegető világ, hiszen a számunkra legfontosabb emberekre sem számíthatunk. Általában az ilyen érzelmileg elhanyagolt csecsemők családja kisgyerekkorban sem fordít rájuk figyelmet, magukkal vannak elfoglalva, sokszor azt hiszik, hogy bőven elég ha a gyerek kap enni meg van fedél a feje felett, mást ne akarjon. És ez nem anyagi kérdés, mert úgy is sárba lehet tiporni egy kisgyerek önértékelését, hogy kér egy filléres játékautót és helyette kap egy félmilliós távirányítósat, mert ennek is az az üzenete, hogy az ő igényeit nem lehet meghallani. Vagy ha a szülőnek is van valamilyen mentális becsípődése és ezért folyamatosan versenyezteti a gyerekét a szeretetéért, azaz csak akkor érezheti magát szeretve a gyerek, ha "letett valamit az asztalra". Ez is súlyosan traumatizáló.

Természetes, hogy így felnőve az ember van hogy a saját fiziológiás szükségleteit sem ismeri fel, így azoknak érvényt sem tud szerezni, mindenkit maga elé tol, állandóan megpróbál megfelelni a külvilágnak, hogy elfogadják. Pedig ez jöhetne meggyőződésből is, ha az embernek egészséges gyerekkora volt és magas érzelmi intelligenciájú, felnőtt gondolkodású felnőttek nevelték. Akkor ugyanis van egy annyira stabil önértékelési alap, amivel nem lehet kibillenteni, nem hat rá szekálás, sőt az emberek meg is érzik, hogy nem érdemes próbálkozni vele. Ismeri a saját értékeit és képes szembenézni a hiányosságaival is. Messziről meg lehet különböztetni az egészséges önértékelésű embert a hiányostól sajnos.

Derék, hogy ebben fejlődni akarsz, de erre nincs olyan önfejlesztő könyv, amivel a saját fülednél fogva majd kirántod magad a bajból. Az önfejlesztő könyvet is csak a saját szemeddel tudod olvasni, nincs tárgyilagos külső nézőpont benne. Pedig nagyon fontos, hogy valaki úgy terelgessen az önismereti úton, hogy nem engedi, hogy a saját gondolkodásod csapdájába újra és újra beleessél. Ezért szoktak az ilyen problémákkal pszichológushoz menni vagy bármilyen más vezetett önismereti terápiát kezdeni, pl. pszichodráma, családállítás stb. De mondom, a pszichoterápia egy nagyon kipróbált és abszolút működő eszköz ebben. Abszolút időben vagy ahhoz, hogy még a nagybetűs élet előtt eljuss arra a szintre, hogy a kezedbe kerüljön az életed irányítása. Sajnos amíg nem foglalkozol így önismerettel alaposabban, addig csak a szüleid által kijelölt kényszerpályán mozogsz, mint mindenki más is, aki hasonló helyzetben érzi magát.

#22

Lehet benne valami ràm még illik is valamennyire hogy a szulok rossz viszonya miatt tortenthetett, mert apa alig volt.

De baratomnak normalis szulei vannak (anyuka otthon, mondjuk apa sokszor dolgozott) õ (a 4. ) es a 6. viszont pont ilyen szorongos.

Lehet a sok testver miatt keves figyelmet kaptak? De az 5. gyerek nem Lett ilyen õ tarsasagi figura.

Es baratnom is ilyen szorongos pedig neki is szereto szulei vannak es csak egy huga

Egy család belső érzelmi életébe nem lehet kívülről belelátni. Ilyen traumák még a legodafigyelőbb, legtudatosabb szülők mellett is megesnek, de ahol szülők közti konfliktus van, vagy valamilyen szenvedélybetegség vagy pszichés probléma a felmenőknél is, vagy sok stressz és még ezer dolog, akkor egyenesen garantált. Pl. ezelőtt 20-30 évvel még volt egy olyan elterjedt nézet a csecsemőgondozásban, hogy a babát nem szabad felvenni, ha sír, mert "elkapatják". Ennek semmilyen tudományos alapja nem volt, felnőtt emberek találták ki gyerekek megfigyeléséből kiindulva, figyelmen kívül hagyva, hogy a csecsemő egy ösztönlény és a világ legegyszerűbb programja fut benne. Szüksége van élelemre és testi érintésre. Ha valamelyiket nem kapja meg, az a világvégével egyenlő és végletesen traumatizálja. Ehhez képest újszülötteket kényszerítettek külön szobában aludni, hagyták hogy sírjon és amikor elhallgatott, akkor azt úgy könyvelték el, hogy megtanulta, hogy nem kaphat meg mindent. A csecsemő viszont nem tanítható még, egyáltalán nincs ott az agyi fejlettségi szint, hogy képes legyen következtetésekre. Ha a "gondozói" cserbenhagyják, akkor ott a remény hal meg, de végérvényesen és visszavonhatatlanul. És ezt a magatartást sokszor jól képzett szülők is magukévá tették.

Ahol sok gyerek van, ott még átláthatatlanabb a szituáció, erről van egy jó könyv, a Születési sor(s)rend, amiben egy pszichológus elemzi végig, hogy milyen minták jöhetnek létre attól függően, hogy ki hányadik gyerek, sőt, a szülei hányadikok voltak a saját családjukban anno és ez hogyan hat a személyiségükre, jellemzően milyen problémákkal fognak küzdeni és mi lesz az erősségük stb.

Szóval ezt egy-egy szóval nem lehet megmagyarázni, hogy kire hogyan hatott ugyanaz a család, mert ezt max. egy pszichoterapeuta tudná hosszú kutatómunkával kideríteni arról az egy emberről, hogy az ő szemén keresztül milyen volt a gyerekkora. Sokszor pont az okozza a nehézséget az ilyen problémákban, hogy a család megítélése kívülről "jó" és így a család egyrészt szégyenként éli meg, hogy egy-egy gyerek mégis terhekkel küzd és erről nem hajlandó tudomást venni. Másrészt meg a gyerek érzi magát bűnösnek azért, mert valami "nem stimmel vele" és próbálja azt rejtegetni, nem akarván pl. "fájdalmat okozni" a szüleinek. Sajnos mindenkinek nehéz szembesülni a saját képmutatásával, így a felnőtteknek is nehéz beismerniük, hogy a saját problémáikat terhelik tudat alatt a gyerekeikre és minél kevésbé óhajtanak azokkal szembenézni, a gyereküknek annál nehezebb. Akár fizikai megbetegedésekbe is hajszolhatja ez a stressz a gyereket.

Több gyereknél van olyan szitu is, hogy a szülőktől érkező - nyílt vagy tagadott - stressz levezetésére a gyerekek bántalmazzák egymást akár fizikailag, akár verbálisan, aminek sokszor egyáltalán nem tanúja a szülő vagy ha az is, egy stresszes szülőtől nem várható a legbölcsebb ügyintézés.