Nem tudok kiigazodni magamon (? )

Előzmény:

"Rendelkezik egy elég furcsa stílussal. Mindenkivel közvetlen, osztály közepe karakter. Öltözködésileg az a tipikus menőgyerek, az a bokáig letolt nadrág, ami nekem sose jött be. De ha normális ruhákat visel, nem néz ki olyan rosszul. Mármint nem csúnya. Nem is az esetem, de nem is ódzkodok tőle. Nem azt mondom, hogy szeretném, hogy megöleljen de nem ellenkeznék ha megtenné. És épp ez az én se értem hogy most ez mégis mi.És épp ezért nem tudom. Kedves, meg minden. Szóval. Amikor először megláttam, eszméletlenül féltem tőle. A megjelenése, a beszédstílusa, minden, még a hangja is olyan volt, mint egy fiúnak, aki régen bántott.De ez mikor kezdtem megismerni, eltűnt. Elpárolgott. És rájöttem, hogy az öltözködésétől eltekintve normális. És érdeklődök iránta. Nem tudom miért. Sok-sok olyan dolga van, amit én nem szeretek, de mintha ezt akarva/akaratlanul figyelmen kívül hagynám. Egyre többet álmodok vele és van, amikor álmomban megölel, ilyenek hozzábújok érted és az elején még mikor felkeltem, utáltam, hogy álmomban szerettem az érintését, de most már egyre jobban szeretek vele álmodni tudom, hogy ő nem olyan, mint az álmaimban de még így is szeretném, ha kiderülne, hogy ő tényleg olyan, mint amilyennek gondolom. De közben azt is tudom, hogy nem olyan. De nem akarom tudomásul venni."

A fentebb leírtak ellenére most eljutottam odáig, hogy nem félek már minden mozdulatától. Sőt, nagyon is érdeklődök iránta. Tudom, hogy nem vagyok belé szerelmes, sőt még csak nem is tetszik. Nagyon szeretem ezt a fiút, de nem hiszem hogy úgy.

Imádom a hangját. Megnyugtat, akkor is, ha csak megköszörüli a torkát, végigfut rajtam a hideg, egyszerűen elmondani nem tudom milyen jó érzés tudni, hogy ő ott van mellettem (vagyis az osztályban, mivel osztálytársak vagyunk). Imádom amikor hozzám szól, ahogy kimondja a nevemet azzal a jellegzetes, mély hangjával.

Imádom a testét. Jó, nem úgy, ahogy ti gondoljátok. Gyönyörű háta van (hátfétis hehe :D ), és gyönyörűen ugrik. (Ez nekem azért fontos, mert imádom a magasugrást) Lényegében imádom minden egyes rezdülését, azt ahogy megy, amikor leül...jó, ez így kezd ijesztő lenni. Imádom azt, ahogy nevet.

Elképesztően szeretem az egész lényét.

És épp ez az, amit nem értek. Tudom, hogy ez nem szerelem, de akkor mi? Imádhatok ennyire valakit anélkül, hogy szerelmes lennék belé? Nincsenek pillangóim se semmi, szóval mint már írtam ez nem hiszem, hogy szerelem. De akkor mi?

A másik pedig, hogy amennyire féltem tőle, annyira szeretem most. Hogy válthatott ez át erre egy év alatt? És miért?

És úgy összességében: miért vágyok ennyire az ölelésére és hogy rámosolyogjon? Meg akarok neki felelni, de miért? Miért függ a hangulatom ennyire ettől az embertől? Annyira nem értem, és ez nagyon idegesít! Valaki kérem mondja meg nekem: miért vagyok ilyen amikor róla van szó?