Szerintetek milyen a regényem ezen részlete?

Próbáltam minél több humort belegyömöszölni, de kíváncsi vagyok a véleményeitekre:

Egy szemeteskonténer mellett éppen tüsténkedett valaki. Odasietett hozzá. Az erősen szagló úr bandzsán álló szemei csak egyvalamit harsogtak felé: Tűnj el innen, ez az én kukám!

Ha az első benyomások nem is voltak túl bizalomkeltőek, mégiscsak egy -határozottan- helybélivel akadt össze. Próbát tett:

- Elnézést... nem látott itt egy buszt?

- He'... há'... ja'... hó' az vót' azt' vitték!

- Aham... és hova?

- Hám'... az... asszondja'... ja'... há' roncstelepre...

- Roncstelep? Minek vitték oda?

- Áj'... én'... ásszonja'... hám'... tomén'... jó placc azottan'...

- ... és hol van a roncstelep?

- Ám'... szondja'... izénél'... Jersey... ottan végibe'

- Szóval Jersey végébe?... oké

Köszönetképpen az öreg kezébe nyomott öt dollárt, majd elindult... egy buszmegállót keresett. A Broadway másik sarkánál rá is akadt egyre.

Keleti 58-as utcától a Nyugati 7-es sugárútig? És hol van Jersey?- belekavarodott a menetrendbe. Szerencséjére abban az időben alaposan felbolydult a fiatalság... és ez hasznára vált. Stoppolni kezdett, úgy, ahogyan azt Pansy-tól tanulta. Fél óra telt el, eredmény nélkül. Nem adta fel, és ennek meg is lett az eredménye egy hippitransporter formájában.

Jaj... nehogy megint olyan rasztaalakok legyenek...én nem bírnám ki!- fohászkodott. Amikor kinyílt előtte az ajtó, „fellélegezhetett”: félelmei nem igazolódtak be... de a látvánnyal nem tudott kiegyezni. Odabenn tíz félmeztelen, szőrös, izzadt férfi lógott egymás nyakában. A sorozatos, kedves invitálások ellenére valahogy mégsem jött meg a kedve, hogy bezsúfolódjon közéjük. Most, vagy soha Dávid... gondolj a virágtestvériségre!- szörnyű elhatározásra jutott. Elcsúszott leghátulra, és remélte, hogy bármiféle lelki sérelem nélkül szállhat majd ki.

Merre akarsz menni fiúka?- jött a kérdés egy egészen egyedi hangszínen. Ő... a jersey-i roncstelepre- válaszolta. Azok vidáman bólogattak, és a bajszos-napszemüveges ürge beletaposott a gázba.

Az út még alig kezdődött el, de máris legszívesebben a puszta fejével törte volna ki a hátsó ablakot, hogy menekülőutat biztosíthasson magának. Csábos pillantásokkal vizslatta őt mindenki... még a sofőr sem igazán a vezetéssel foglalkozott.

Próbálta tekintetét egy semleges helyre koncentrálni... rossz testrészére bámult, mire utastársai méginkább bezsongtak. Az a bizonyos cérnaszál lassacskán meggyengült... de kitartott...inkább becsukta szemeit.

Furcsa hangok, melyek forrásába bele sem mert gondolni: élete legborzalmasabb percei előtt állt. Bár a mozgolódások tőle távol történtek, azért kis híja volt, hogy elkezdjen sírni. Másodpercek, percek, vagy órák? Ilyen helyzetekben az ember időérzéke teljesen megbolondul... és még örülhet is, ha ennyivel megússza. Olyannyira próbálta kizárni tudatából a körülötte legyeskedő hanghullámokat, hogy észre sem vette a szólítgatásokat. Amikor megérintette valaki a lábát, majdnem sikításban tört ki... de csak jeleztek neki: Megjöttünk fiúka!

Sokkhoz közeli állapotban csusszant ki gyűrűjükből, majd elterült a forró homokon. Erre páran utánaugrottak... segíteni akartak, de ő ezt határozottan elutasította: El innen, el innen pokolfajzatok! Talán zokon vehették szavait, de a célját elérte vele: végre eltűntek.

Szédelegve állt talpra, iszonyúan kóválygott vele a táj. A délibábokon túl jókora roncshegyeket látott. Elindult. Képtelen volt megbecsülni a távolságot... csak kitartóan menetelt. Meglepetésére hamar egy rozsdás vaskapuhoz ért, mely tárva nyitva állt előtte. Azon túl gépek zajai, és lepukkant autók szépen sorbaállított hada fogadta. A szívinfarktushoz közeli állapotba került, amikor hátulról valaki rácsapott a vállára, majd sajátosan köszöntötte:

- Adj' Isten komám!... Há' mit akaródzna itten óhajtani?

- (megfordult, és egy köpcös alakot pillantott meg talpig olajos munkásruhában) Mi a ... maga elmebe... minek ijesztget?

- He... asszondja' magára hoztam a riadalmot'?

- Mivan?... biztos... egy buszt keresek most hozták be, tudja merre van?

- Ájj... annyaférgesit nekije! Jókó' gyün'! Mingyá' vittem vóna' a présbe!

- Maga normális?! Észre se vette, hogy abban a buszban majdnem húszan vannak?

- Mi lóganaj' van? Há kijóég' nézi aztat hogy van-e ottan vagy nincs-e ottan-e pórnép!

- Ilyen... egyszerűen nincs... na vigyen oda aztán tudjuk ezt le!

- Jóvan' komám... csitíttya' má' az idegeit!

A kissé alacsony értelmi képességű úr -féloldalas járásával- a présgéphez kísérte, minek mellett ott állt a virágmobil... épen, és sértetlenül. Dávid azonnal odarohant, kifeszítette ajtaját, és megnyugvására testvérei ugyanazt a mély álmukat aludták, mint amikor elhagyta őket. Az ablakokat kinyitotta, hogy friss levegőt szabadítson a fülledt utastérbe. Szerelme angyali mosollyal álmodott... ez egyből jobb kedvre derítette. A köpcös alakhoz ballagott, hogy elrendezze az ügyet.

- Szóval, mennyibe is fáj ez nekem?

- Há' asszondja' hogy egy benji vóna'

- Száz dollár? Elment az esze?

- Há jóvan' komám tuggya' hogy nekem mily' egy nagy veszedelem itten ez? Há mennyi ződet' kapnék én ezé'-e?

- Igen, hogyne... még be is préselte volna a barátaimat, mi?

- Há kifene látta aztat' ottan? Nekem sincsen-e' száz szemgolyóbisom!

- Aha, mondja, hány emberből csinált már húskonzervet?

Amikor az alak -nagy gondolkodás közepette- elkezdett számolgatni az ujjain, inkább elévágott száz dollárt, és felpattant a buszra.

Ilyen egy istencsapását!- zsörtölődött. Már csukta is az ajtót, hogy azt a bamba képet véletlenül se lássa többet. Indulj, indulj, kérlek most ne hagyj cserben!- fohászkodott az önindítóhoz. Szerencse vagy sem, de beindult a virágmobil. Kihajtott az útra, és onnan már könnyű ügy volt a helyes irány megtalálása: kisegítették a távoli felhőkarcolók.