Véleményeznétek egy részletet kérlek a készülő regényemből? Szerintetek átérezhetőek valamennyire a karakter érzései?

- Súly… minden, minden lehet súly, ami csak létezik a világon… – futott át váratlanul egy meglepően józan gondolat Rouke már-már szinte foszladozó, kétségbeesett elméjén, ahogy végignézett egy pillanatra saját magán.

Döbbenten fedezte fel ugyanis, hogy neki meggyőződése volt ezelőtt, hogy ő asztalosmesterként folyamatosan súlyokat cipel. Hogy a deszkák és lécek, bútoralkatrészek és szerszámos dobozok a „súly” fogalmát, mint olyat, mind-mind kimerítik. Egészen idáig. Most nem volt nála semmi nehéz fadarab, nem cipelt a hátán félkész megrendeléseket, nem hordta a vállán a létrát – mégis, soha életében még ilyen fullasztó és erőteljes súly nem nehezedett rá. Úgy érezte magát, mint aki éppen összeroppan. Vagy mint akit fentről rángat egy értelmezhetetlen, jobb híján „súlynak” nevezett hatalmas erő, ami ellen túlságosan apró, hogy védekezni tudjon.

- Köszönöm a látogatásod, kisiparos! – visszhangzott a fejében, miközben érezte, hogy mindenkit zavar.

Mindenkit zavar…

- Uram, a látogatási ideje rég lejárt, tisztelettel kérem, hagyja el a Kórház épületét! – szólt oda neki egy unott ápoló, pontosan olyan hangon, mint aki legkevésbé kérni szeretné a távozásra, és legkevésbé tisztelettel.

- Hagyjon… - válaszolt vissza Rouke halkan, de hangjában fortyogó indulatokkal.

Hát ennyit ér? Szórakoztató figyelni az ő nyomorát? A vele szembe kerülők reakcióit figyelve… igen, nagy valószínűséggel szórakoztató. Az asztalos eljutott addig a pontig, hogy gyakorlatilag mindenkitől segítséget kért, aki élt és mozgott Privopoliszban. De hát… úgy tűnik ő egy afféle tisztességes polgár, aki csak addig érdekes, amíg asztalosmunkát kell végezni valahol. Vagy amíg akárki másnak van segítségre szüksége.

Raul eszméletlen teste hirtelen megfeszült és megremegett, tüdeje pedig különös, természetellenesen sípoló hangot hallatott, mintha valami apró lény sikoltozna odabent. Bátyja halálra vált arccal az ágya széléhez ugrott, szorongatni, élezgetni kezdte őt.

- Mit állt ott?! – üvöltötte pánikban az ápoló felé – Segítsen!

Ő viszont csak flegmán lebiggyesztette ajkait. A roham pedig, amilyen váratlanul jött, pár másodpercen belül ugyanolyan váratlanul abba is maradt. Rouke ezt látva ziháló légzéssel és erőteljesen dobogó szívvel borult rá a már-már szinte félholtnak érzett testre.

- Sűrűn csinálja ezt – szólalt meg az ápoló teljesen érdektelenül – Nála előfordul az ilyesmi…

Az asztalos szinte érezte, ahogy elméjének különböző bugyrain át járkál ide-oda a kétségbeesés. Lehunyta a szemét, és megpróbált megnyugodni valamennyire. Ez viszont teljesen reménytelen volt, ugyanis abban a pillanatban, hogy a kilátástalanság okozta pánik egy picit enyhült a gondolataiban, elöntötte a düh és a mérhetetlen csalódás, amit a környezetében lévők reakciói gyakoroltak rá.

- Lehetetlen… lehetetlen, hogy ez bármiféle betegség természetes velejárója legyen… - lehelte halkan.

Ahogy felnézett egy pillanatra, pont észrevette, hogy az ápoló elnyom magában egy cinikus mosolyt. Pontosan úgy, mint aki azt hiszi, idiótákkal van körülvéve.

- Életemben először volna tényleg szükségem segítségre… - futott át Rouke agyán – és mindenki nevet rajtam…

Pedig ő sohasem nevetett senkin.

Felállt, és mindenféle köszönés nélkül, reménytelen, fájdalmas dühvel elhajtott. Jól tudta úgyis, hogy holnap is eljön, majd azután is, és azután is, és azután… Úgy érezte magát, mint egy zsák, amibe túl sok súlyos nehezéket pakoltak.

- Szétszakadok… - fogalmazta meg érzéseit egyetlen, de már nagyon régóta kitörni vágyó szóval.

A Privopolisz utcáin járkálóknak valamiért éles meggyőződésük volt, hogy ha minden alkalommal tágra nyílt szemekkel bámulják meg az asztalost, amikor elmegy mellettük, azt ő nyilvánvalóan nem fogja észrevenni. Ezzel szemben érdekes módon nekik egyáltalán nem tűnt fel, hogy a férfi folyamatosan sietni próbál, összehúzza magát egészen apróra, és láthatóan borzasztóan érinti az, hogy minden tekintet állandóan rászegeződik. Félreértés ne essék: az igazat megvallva Rouke nagyon szerette volna, ha most az egyszer igen is sajnálják. Sajnálják, amiért ilyen szörnyű kínokat kell megélnie testvére állapota miatt. De most egyáltalán nem ez volt a helyzet. Raul betegségének tényét ugyanis a közvéleményben teljes mértékben beárnyékolta egy tényező: és pedig, hogy bátyjának felvállaltan az volt a véleménye, hogy az esetet valamiféle természetfeletti erő idézte elő. Ennek a ténynek a fényében Raullal szinte senki sem foglalkozott már. A Rouke-ot körülvevő szánakozó – sőt néhol akár gúnyos – pillantások a ténynek szóltak, hogy a férfi a kíntól biztos mennyire leépülhetett mentálisan.

- Ó te szegény, akasztanivaló elmebeteg… - sípolták egytől egyig a ráragadó szemek – te instabil állapotú szerencsétlen… hogy nézel ki?

Rouke becsapta maga mögött az ajtót. Már kezdte úgy érezni, sosem jut túl a rajta minden nap látványosan sajnálkozókon. Azt kénytelen volt elismerni, hogy padlón van, és teljesen elhagyta talán magát. De nem… nem bolond. Sohasem lesz bolond…

Annyi megjegyzést még szeretnék hozzáfűzni, hogy van benne egy mondat, amire a karakter visszaemlékezik -("Köszönöm a látogatásod kisiparos!") - az egy jóval ez előtti eseményre utal.

Köszönöm a válaszokat! :)

L/18