Fantasy-/YA-rajongók! Titeket érdekelne ez a történet?

Sziasztok! Már jó ideje írok egy történetet, amit előbb-utóbb ki szeretnék adatni. Néhány ismerősöm már elolvasta az írásomat, szerintük jól írok, és a történet is érdekes.Ebből osztanék most meg egy apró részletet.

"Mason hajnali egykor távozott. A sok megoldatlan rejtéllyel a fejemben nem tudtam aludni, így sétálni indultam. Tudom, nagy felelőtlenségre vall egy éjszakai kirándulás az Upper West Side-on, még a halhatatlanoknak is.

Nosztalgikus hangulatban voltam, emiatt azt a helyet kerestem, ahol felidézhetem, milyen a gondtalan élet avagy a gyermeki tudatlanság. A legjobb hely erre a játszótér. A legközelebbi ötutcányira van az otthonomtól. Tele van boldog emlékekkel. Chrisékkel alsós korunkban naponta ide jártunk. Emlékszem, egyszer fejjel lefelé lógtam a mászókáról, és leestem. Chris és Stella igaz barátok módjára nevetve felsegítettek. A régi kedvenc hintám még mindig ott lógott a rozsdaette állványon. Leültem. Az utca kihalt volt, csak a hinta rekedt nyikorgása hallatszott a sötét éjszakában.

Néhány perc múlva azonban egy árnyékot fedeztem fel a bokrok rejtekében. Ha Mason látta volna, mit teszek, akkor valószínűleg felpofozott volna a pillanat hevében. Gondolkodás nélkül a felbukkanó árny keresésére indultam. Bárcsak elmentem volna, ameddig lehetett.

Huhogást hallottam, ijedtemben még a szemfogaim is előbújtak. Zavartan körbepislantottam, csak egy bagoly volt. Kezdek paranoiás lenni. Talán az árnyékot is képzeltem? Már visszafordultam, amikor megrezzent az egyik bokor. Közelebb mentem, és egy sötét alakkal találtam szembe magam. Fekete csuklyát viselt, az arca rejtve maradt, viszont a szeme veszélyesen csillogott. Smaragd szeme van, mint nekem.

Némán álltunk egymással szemben. A karom libabőrös lett mind a félelemtől, mind a hűvös éjszakától. Kellett volna egy kardigán.

- Ki vagy te? – kérdeztem remegő hangon.

- Az nem számít – válaszolta meglepően higgadtan.

- És mit akarsz tőlem? Nincs pénzem – tártam szét a karomat.

- Nem szoktam kislányokat kifosztani. Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek.

- Mire?

- A veszélyre – felelte titokzatosan. – Senki sem az, akinek látszik.

- Ezt hogy értsem?

Türelmetlenül forgatta a szemét.

- Nem bízhatsz senkiben. Még Felixben sem.

Döbbenetemben tátva maradt a szám.

- Ismered az apámat?

- Igen, és ő nem az apád.

- Honnan tudod?

- Csak tudom, és kész. Túl sokat kérdezel.

- Jogom van hozzá – vontam meg a vállam. Miért kellett ezt a vékony nyári ruhát húznom? A lábam alig láthatóan remegett a hűvös őszi éjszakában. – Válaszokat akarok. Miért követsz és bújsz el a bokorban, mint valami perverz kukkoló? Ki vagy te? Egy ártatlan fickó, aki unalmában ijesztgeti a népet? Vagy fenyegetést jelentesz? Honnan ismered Felixet? Tudsz valamit a családomról, amit én nem? És miért történik velem mindez?

Az utolsó kérdésnél a hangom hisztérikus nevetésbe fulladt. Kezdődő idegbaj.

A mágus szeme elsötétedett.

- Hét kérdés egyszerre, nem rossz. Alábecsültelek. A nevemet nem áll szándékomban elárulni.

- A Rend tagja vagy? – mutattam a köpenyére.

Undorodó tekintetett vetett rám.

- Nevetséges feltételezés. Miből következtettél erre?

- Fekete a csuklyád.

Elgondolkodva igazgatta a kérdéses ruhadarabot. A kezén egy gyűrű csillant meg a holdfényben. Értékes darabnak látszott.

- Esetleg a sötét mágusok közé tartozol?

- Igen – bólintott káprázatosan ragyogó szemmel.

Furcsa volt, hogy az arcát nem láttam, csak a szemét, és mégis tiszta képként jelent meg a fejemben arckifejezése. Az ajka elégedett vigyorra húzódott, fél szemöldökét felvonta. Legalábbis így képzeltem el.

- Bántani akarsz? – szaladt ki a számon.

- Nem – nevetett fel kellemesen mély hangon.

Visszasétáltam a hintához, a férfi követett. Leültem, ő pedig a mellettem lévő ülésre telepedett. Az állvány felnyögött a súlya alatt.

- Milyen veszélyre céloztál? – fordultam a mágus felé.

- Nemcsak egy embertől kell félned. Sokan bármit megtennének azért, hogy maguk mellett tudhassanak. És a drága jó mágusokban sem bízhatsz. Lehet, hogy Láthatatlanoknak nevezik magukat, de attól még mindenhol ott vannak, és nem olyan ártatlanok, mint amilyennek látszani szeretnének.

Az éjszaka során először elmosolyodtam.

- Mondja egy sötét mágus.

- Fogalmad sincs róla, mik zajlanak a ti Tanácsotokban.

- És te honnan tudsz róluk?

- Én mindent tudok – villantotta ki vámpíragyarait.

- Na persze.

- Ugyan mit tudsz te a sötét mágusokról? Burokban nevelnek, csak azt látod, amit láttatni akarnak veled. Csak azt tudod, amit mondanak neked. Nekem úgy tűnik, magad sem tudod, hol a helyed. A Láthatatlanok közt? A Rendben? Vagy akár velem tarthatnál.

- Azt akarod, legyek én is sötét mágus?

- „Szemed előtt lebegjen a cél, és a feljebbvalóktól sose félj!” Ismerős?

- A FREE MAGIC-ből idéztél.

- Tudtam, még mindig Felixnél van! – kiáltott fel izgatottan.

Boldognak látszott, így talán beszédesebb lesz, gondoltam.

- Hogy került hozzá?

- A nevünk nem olyan tiszta, mint amilyennek hiszed.

Egy apró részlet megragadta a figyelmemet.

- A nevünk?

- Nyelvbotlás volt – vágta rá gyorsan.

- Nem! – kiáltottam idegesen. – Hazudsz! A szemed elárul.

- Most mennem kell – pattant ki a hintából.

- Nem mehetsz el csak így! – sikoltottam kétségbeesetten.

Már a lelakatolt kapunál járt.

- Hamarosan találkozunk – felelte sietősen.

- Mikor? Hogy érhetlek el?

- Majd én kereslek. Mindig tudom, merre jársz. A találkánkról meg nem beszélhetsz senkinek, főleg nem a fiúdnak.

- Tudsz Masonről?

- Én mindent tudok – ismételte sejtelmesen, aztán egy hatalmas ugrással átvetette magát a kerítésen, és vámpírsebességre kapcsolt.

Sokáig csak ültem a hidegben, és hallgattam a hinta nyikorgását. Fogalmam sem volt, mennyi lehet az idő. Viszont az egyre erősödő szél és a városra ereszkedő csend arra utaltak, hogy jócskán benne járhatunk az éjszakában. Teljesen egyedül maradtam, már a közeli fán ülő bagoly is régen elszállt. Egy meleg takaróra és ölelésre vágytam, de nem akartam felzavarni sem Masont, sem a barátaimat.

Nem kockáztattam meg még egy váratlan találkozót a természetfeletti világ nagyágyúival, inkább hazateleportáltam. Egyenest a szobámba érkeztem. Az ablak nyitva volt, és egy cetlit ragasztottak a párnámra, amin a következő szöveg állt: Még találkozunk! – J."

Ez nem a könyv eleje, mert azzal gondjaim akadtak, sok benne a javítani való.