Érdekelne a történet?

Üdv! Lehet hogy páran ismernek Jason Dame vagyok és ezt folytatnám ha van elég érdeklödő:

A világ úgy nézz ki várhatott, mert még valamit szándékoztam megtenni mielőtt betetőződik történetünk vége. Úgyse megy az sehová. Asztalok tengerében nyomultam előre megállíthatatlanúl az étkezde végébe sietve félrelökve pár tanárt mellőlem. Nevetgélés itt-ott, csörömpölő csattanások, fél füllel hallott cseverészések mindezek most cseppet sem érdekeltek. Itt mindig is ilyen hangulat uralkodott. Kiszabadulva az órákról itt letelepedhetett az ember, elárulhatta akár az érzéseit (Szóval azt mondtam a kis elsősnek engedje el mostmár magát - kicsit túl teljesített ...), kifejthette nem tetszését valamivel (egyenesen bele a ...), bármit kijelenthettél a másiknak úgyse számított, hisz mindent amit mondtunk vagy félfüllel hallottunk elnyomhatta a terem zaja. Figyelemre méltó gyorsasággal értem oda az utolsó asztalokhoz. Mit már sejtésemre befoglaltak előttem. Telis-tele volt az lányokkal, a bámuló szemek között meg is kerestem Juliet. Épp nevetve mesélt társainak valamit miközben tányérra érintetlenül állt, ugyanúgy mint mikor elhagyta a kiszolgáló részt.

És akkor képzeljétek …. - csöpögtette a mustárt szendvicsére boldogan Julie, ami alatt elis felejthette az ember hogy valaha étel állt – igent mondott! - mosolya ekkor átragadt a többiekre is, mind akár egy egységes csapat örültek az új hírnek. Ez sokszor megfigyelhető volt az asztali vendégeknél, általában hárpiák voltak a pasikkal, de amint nem hallhatta őket senki már nem kellet megjátszaniuk, kéregetni magukat. Elengedték magukat akár az a kis elsős kevesebb extrával. Igen pontosan ezt akartam veled megbeszélni – gondoltam magamba - Talán nem kéne a többieknek látniuk amikor kiakad, és a kaja erős támadó eszköz lehetett. Meséket hallottam arról amikor egyikük dühében hétfogásos vacsorát terített szét a fiúja képén. Ő se fog neki örülni, de ezt muszáj lesz elviselnie … valahogy ki kell derítenem.

Megköszörültem torkomat abban a pár másodpercben mialatt észrevehették hogy ott vagyok már fejben át is gondoltam a helyzetet. Kicsit már kezdtem aggódni… Csilis szósz? Az fájhat a szemnek.

Ő vett észre utolsónak úgy látszott nagyon benne van a beszélgetésbe. Mire felém fordította a fejét a többiek már kíváncsian figyelték hogy mi sül ki ebből és úgy meredtek rám mintha mindannyiukal valami szívességet tettem. Kivéve Elliet, vele mindig is valami cikis dolgot műveltünk a többiekkel önhibánkon kívül is, gyanakodva méregetett most is, mintha nem tudná eldönteni hogy megkínáljon a meleg kávéval vagy rám öntse. Kezdtem rémeket látni ... Szerencsére Sarah is köztük volt, az ő mosolya volt a legőszíntébb. Neki mindig örültem, vele általában megbeszélhettem ezeket a dolgokat – és még a fejemre se kaptam közbe! Julie végül csak ugyan rám nézett nagy sokára, de talán már csak azért is mert a bagázsból mindenki az asztal egyik sarkát figyelte ahol épp álltam. Kérdőre vonva barátnőit tekintett vissza rájuk amitől úgy érezhetem vissza tartott még valamit.

- Julie figyelj beszélhetnénk – sóhajtottam fel vonakodva attól amit most tenni fogok. De tudtam hogy előbb utóbb muszáj lesz.

Most? - kérdezett vissza kétségbeesetten, gondolván csak az imént kezdett bele a mesélésbe.

Igen – látta fanyar képemet. Ez sokszor előjött nálam amikor barátnőivel volt együtt, így sose lehetett vele rendesen beszélni. Most is mintha esküdtszék előtt álltam volna akik csak arra várnak mikor teszek valami megmagyarázhatatlant. - Négyszemközt! - pillantottam vissza rájuk. Még mindig zavaró volt jelenlétük. Végül beleegyezett és felállva asztaláról követett ki az ebédlőből. Miközben sétáltunk kézen fogva is tudhattam, hogy asztaltól most többen is mustrálnak, a kiváncsiabbak még fel is álltak székükről. Kilépve az ajtón pár oszlopoktól és díszektől terhes folyosón találtuk magunkat ahol már csak őrködő ügyeletesek lógatták orrukat. Tiszta volt a terep. Gyorsan a falhoz állítottam, a sötét kövön tükröződő tekintette azt sugallta hogy rosszat sejt. Rövid volt az út kifelé, de úgy nézz ki ő már fejében kitaláta mit akar mondani.

Mi a baj Jason? Meggondoltad magad? - szomorúság csendült hangjába. Bűntudatot is éreztem magamon erre. Ez egyre nehezebb lesz ... minél többet várok anál inkább zavarba leszek.

Pontosan erről akarok veled beszélni – őszintén szólva nem tudtam volt köztünk hacsak sejtettem volna ez a nap is másképp alakul ...

Ó hogy persze Charliék – ébredt egyszeriben csak fel - én is gondoltam rá – úgy érezte most már érti - tudod ….

Julie épp ez az! - gondoltam egyszerű lesz mint letépni egy ragtapaszt - Nem is figyeltem! - mondtam ki hangosan mintha az megkönnyítené. A feszültség már tapintható volt kettőnk között. Arcában már nyoma se volt a megszokott derűnek. Csöndbe maradt míg eljutott tudatáig a válasz. - Pont ezt szeretném megkérdezni. Sajnos nem tudom mire bólintottam rá.

Hosszú csönd következett, a legkínzóbb legnyomasztóbb csönd amivel valaha találkoztam.

Oda se figyeltél … - ripacskodott és pislogott nagyokat – Most viccelsz? - próbálta mosollyal elintézni a dolgot, hogy reményei szerint csak ugratom. szemei homályosak lettek a szép napvilágnál úgy nézz ki nagyon megbántottam.

Nézd – csak hallgasson végig és nem történik meg a baj - gondoltam

Azt hiszed mindig így csinálhatsz? Bármire igent mondhatsz, úgy is helyre kerül minden mert mi vagyunk Jason és Julie … a legjobb barátok – játszotta a gúnyosat talán valamelyik osztálytársunkat.

Julie …

Nem Jason! - állított le dühösen mielőtt belekezdhettem volna kieszelt mondókámban – Hányszor beszélhettem hozzád míg te megjátszottad magadat – Csak azt mondtad mindig amit kell nem igaz? Következmények nélkül … - Félre esett képemből talán leolvashatta amiket válaszolni akartam, hogy ez nem így van. De az igazság az, hogy néha tényleg azt éreztem közöttünk semmi rossz dolog nem történhet. Hogy mindegy mi lesz, mi ott állunk a nap végén hogy újrakezdjük. És hogy mindegy mennyire eltávolodunk egyszer egymástól, valami majd mindig visszahúz. Úgy látszik nem! – Te nem akarsz velem jönni ... Nem kedvelsz! És nem is gondoltál komolyan semmit! - magával víve haragját felháborodottan elkanyarodott az ellenkező irányba. Én ekkor megfagytam tagjaimban már nyoma se volt déli hidegnek ami régen áztatta tagjaimat, mégis most jégkockákkal testemben álltam ott s mint átölelő sikítozó lángok mardosták belsőmet a bűntudat, hogy miattam van az egész. El nézve a lánytól, még azaz aljasnak tűnő gondolat is átfutott agyamon, hogy ennyivel megúsztam. De nem! Vissza fordulva a lány erőnek erejével sípcsontom rúgott, mivel gondoltam hallotta ahogy a többieknek arról panaszkodtam. Erős fájdalom hasított fel testemnek arról a tájékáról és ahogy egy lábon ugráltam, mint egy idióta. kiestem egyensúlyomból a földre is estem fájó részemet szorongatva. Padlónak esett arccal bámultam az aljzat nagy köveit. Nyugtatott az a tény, hogy ezt megérdemeltem. Lassú kínos percek következtek rám, míg Julie elégedetten távozott. Nem tudtam meddig maradhattam így, mennyit nyöszöröghetem de a vakító fájdalom ellenére is láthattam, hogy valaki közeledik felém. Meg is próbáltam feltápászkodni erre de a ránehezedő testsúlynak köszönhetően összebicsaklott és én talpal a falnak estem. Vissza zuhanva gyorsan hanyatt vágódtam, és nem mozdultam többé. "Így tényleg sokkal jobb ... Kösz!" Közben felkészültem Julie barátnőinek későbbi óbégatására. Csak legyen köztük Sarah és talán veszi a fáradságot és felsegít. Arra is rájöhettem gondolataimba révedve, hogy örökösen utáltam a rossz fiút játszani … Ámbár ezúttal kegyes volt hozzám a sors és Charlie borzas fejét hozta be elém az ajtón. Barátságunkat tükrözte hogy nem nevetett ahogy ott feküdtem magatehetetlenül különös testhelyzetemben.

Vao! - lepődött meg rajta, ahogy ott nyöszörgök, erre nem számított – Úgy látom rosszul alakult – segített fel, így most már vállán nyugtathattam kezemet.

Á nem! Miből gondolod? - jajgattam magamban. Az volt a jó Charlieban, hogy mindig ott volt amikor kell. Jelenleg is amikor még Julie se igazán vágyott a társoságomra. Figyelmesen elcipelt a fal mögé, hogy a kiszökkenő diákok ne láthassák mi történt. Majd kérésemre leültetett egy sarokba.

Hát elkel fogadnod, hogy a hurok megléte nem párosul szerencsével – biztosított sejtésemről miközben a fal tövében árulkodó szemekkel figyelte, hogy nem kíváncsiskodik-e még valaki.

Nem – vettem nagy levegőt - miből gondolod? – és gyorsan kifújtam arra gondolva a fájdalom is megszűnik ahogy elillan testemből. Charlieval azonban sajnos egyet kellet értenem. Ha teljes bizonyosságot vársz az élettől akkor nem az életet akarod. Akkor csak próbákat akarsz az elmédben kész forgatókönyvhöz. Ez pedig ellentétes mindazzal amit eddig tanítottak róla. Ezt egy ideje már elfelejtettem. Azonban mindezek ellenére eltudtam képzelni Charlieról, hogy most nagyon tiszteli Juliet amiért ilyen rendesen helyben hagyott. Ő is leheveredett a fal tövében, hogy egy vonalban legyünk.

Mit szólnál egy tervhez ...

Ide oda rázva fejemet elleneztem barátom mostani megnyilvánulását.

Azt hittem megint azt mondod hogy ne gondolkodjak – még mindig emlékeztem, ahogy azt ajánlgatta, pár évvel ezelőtt hogy csak csókoljam meg hirtelen csak úgy minden nélkül mielőtt barát zónába kerülök - Mert nincsen jobb a spontánnál.

Igen! - nézett végig rajtam őszinte csodálattal, hisz gondolom még sose látott ilyen helyzetbe. Mint aki nem tudja hogy nevessen-e vagy sem. - De ne legyél hülye! Ez a hurok annyiszor próbálkozhatsz még amennyiszer akarsz - igazából csak félig figyeltem beszédére mert ismét csak lábamba nyílalt az istentelenül erős fájdalom, amit eddig elnyomhatott beszédem hangja. Elkellet terelnem figyelmemet.

Igen de barátok vagyunk ha rosszul csinálom elveszíthettem. Most is láttod milett

Ha összeilletek értékelni fogja – húzta szórakozottan száját – Legrosszabb esetben is ezúttal azt a helyet választja ahol csak símogatnia szabadna - vonta meg a vállát.

Úgy látszik nagyon élvezte a helyzetet ami most kijárt nekem így bármit mondhatott nekem. Elkeseredetten fájdalmas képemet félre húztam és azt gondoltam: te mindig tudod hogy nyugtass meg